Marillion: Fuck Everyone And Run (FEAR)

írta P.A. | 2016.10.07.

Megjelenés: 2016

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.marillion.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Steve Hogarth - ének, billentyű Steve Rothery - gitár Mark Kelly - billentyű Pete Trewavas - basszusgitár Ian Mosley - dob
Dalcímek
01. El Dorado I. Long - Shadowed Sun II. The Gold III. Demolished Lives IV. FEAR V. The Grandchildren Of Apes 02. Living In Fear 03. The Leavers I. Wake Up In Music II. The Remainers III. Vapour Trails In The Sky IV. The Jumble Of Days V. One Tonight 04. White Paper 05.The New Kings I. Fuck Everyone And Run II. Russia's Locked Doors III. A Scary Sky IV. Why Is Nothing Ever True? 06. Tomorrow's New Country
Értékelés

’Fuck Everyone And Run (FEAR)’. Ez a brit zenekartól szokatlanul szókimondó cím, és egy olyan lemezhez tartozik, melynek szövegvilága olyan, mintha a mai újságok címlapjait formázták volna versekké. Háború, menekültválság, a szegények és a gazdagok között egyre mélyülő szakadék, korrupció és a moralitás hiánya adja a mondanivalót, persze a Marillionhoz méltó eleganciával és igényességgel megfogalmazva, valamint megzenésítve. A társadalomkritikus, politikai töltetű vagy éppen háborúellenes szövegek zenész körökben mindig is közkedveltnek számítottak, de ami igazán mellbevágóvá teszi ezt a kiadványt az az, hogy a mai európai valóságot tárja elénk, azt a valóságot, ami mára nemcsak a híradóból néz vissza ránk, hanem ami a mindennapi életünk része lett.

Úgy tűnik, hogy az angol ötöst mélyen megérintette a közelmúlt politikai eseménysorozata, hiszen A ’FEAR’ eddigi legsúlyosabb lemezük, melyen a félelem, a kétségbeesés, a reménytelenség, a düh és a szégyen járja át a dalokat. Steve Hogarth fájdalmas soraiba csak néhol engedi be a remény sugarát, míg a zene, mint egy gyönyörű táj felett lebegő sötét felhő, ami ámulatba ejtően szép, ugyanakkor erőteljes és fenyegető. A megigéző muzsika egyik legfontosabb alapja – természetesen Hogarth szívbemarkoló dallamai mellett – Mark Kelly billentyűje, aki ezerféleképpen szólaltatja meg hangszerét. Finom zongorafutamain túl helyenként vastagra duzzasztott orgonát vagy éppen egészen modern érzetet adó effekteket is előszeretettel épít a dalokba. Mellette mindenképpen elismerés illeti Steve Rothery gitárost is, hiszen a szólói azok, melyek képesek egy kis derűt vagy éppen játékosságot, igazi ízeket, valódi érzelmeket és izgalmat csempészni ebbe az elkeseredett világba. Ez a hat, egyébként hibátlan dal a Marillion egy olyan oldalát villantja fel, ami eddig kevésbé jellemezte őket. Ilyen hosszúra nyújtott, progresszív és sötét lemez még nem született Hogarthék műhelyében, így ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor azt mondanám, hogy a ’Sound That Can't Be Made’ Gaza című dalának folytatása, annak egy még súlyosabb és progresszívebb továbbgondolása ez a dalcsokor.

A Marillion mára egy olyan státuszba került, amikor bármit kimondhat, bármilyen muzsikát játszhat és szerencsére ezt ki is használják. Ez a mű kifejezetten nehéz hallgatnivaló még progresszív mércével mérve is, és nem csak a szövegek miatt, ezért biztosan lesznek olyanok, akik nem fogják nagyra értékelni, pedig a mai világban az elgondolkodtató muzsika épp olyan fontos, akár egy falt kenyér. Persze egy lemeztől nem jön el a világbéke, de ha csak néhány embert tud arra sarkalni, hogy picit emberibben élje életét vagy nyitottabb szemmel járjon a világban, akkor már megérte elkészíteni.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások