Opeth: Sorceress

írta Bigfoot | 2016.10.04.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.opeth.com

Stílus: progresszív rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Az utóbbi pár esztendőben jelentős változásokon ment keresztül Mikael Åkerfeldt és bandája.  Sorban a harmadik olyan album készült el, ahol mellőzik a death metalra jellemző hörgős-üvöltős énekstílust, de a gitár sem szól olyan pusztító módon. Úgy tűnik, az Opeth elkötelezte magát a klasszikus progresszív rock mellett. Félreértés ne essék, a már említett korszakban is használták a műfaj elemeit, de akkor még vegyítették a zenei brutalitással. Igaz, akadt egy kakukktojás, mivel a ’Damnation’ album beleillik a jelenlegi irányvonalba.

A kezdés még nem árulja el a későbbieket: a Persephone klasszikus muzsikára hajazó szép akusztikus gitárbontásai után bármerre indulhat a zene. Emlékezzünk a Metallica ’Ride The Lightning’ albumának hasonló indítására, aztán jött egy szőnyegbombázás, a Fight Fire With Fire... Itt viszont a címadó szerzemény orgona-basszus riffje következik az Emerson, Lake & Palmer modorában. Igaz, egy kemény gitárriff viszi tovább a dalt, de hörgést ne várjunk, és ezt a klasszikus rockvonalat nem engedik el a későbbiekben sem. Nemcsak az ELP, de más klasszikus formációk hatása is fellelhető. Például a negyedik dalban, a Will O The Wispben nem lehet nem hallani a Jethro Tull hangját, valahonnan a ’Stand Up’ vagy a ’Benefit’ környékéről. Åkerfeldt még úgy is artikulál, mint Ian Anderson. A Sorceress második akusztikus részében pedig a Pink Floyd köszön vissza, de nem az a Floyd, amit a szélesebb közönség megismert, hanem az 1971 előtti pszichedelikus albumok világa. Ezt a zenét is valami hihetetlen autentikus módon rekonstruálja ez a svéd ötös. Aztán a következő két dal, a Strange Brew (nem azonos a Cream slágerével) és a Fleeting Dance halkan kezdődik, szépen felpörgetik mindkettőt. Az Era végig dübörög a lelkünkön, aztán a Persephone visszatér, ám ezúttal zongoraváltozatban. A King Crimson még az a legendás csapat, mely a mai progresszív rockerekre leginkább hatást gyakorolt, ám ezúttal itt-ott hallom csak a Robert Fripp-féle hatást, azt is inkább hangulati formában. Mindezek ellenére ne várjunk eklektikus albumot. Egy nagyon tudatosan szerkesztett dalfüzérrel állunk szemben, mintha még több témaváltást engednének meg, mint az előző két hasonló elképzeléssel született albumon.

A deluxe változat bónusz CD-jén két új és három már korábban megjelent szerzemény élő változata hallható. A Spring MCMLXXIV a hosszú hangszerszólókkal (az egyiket Hammond-orgonával követik el) különösen figyelemreméltó az újak közül.

Nem egy olyan véleményt hallottam, hogy az Opeth már egy ideje nem az a zenekar, mint aminek indult, és hogy ez a stílus nem az, amiért sokan megszerették őket. Lehet, nem kevesen elmaradnak tőlük, de most hadd legyek egy kicsit önző. Én 2011 óta szeretem őket. Jó, ott van a már említett ’Damnation’, de ha megköveztek is, a hörgős death metal zenével úgy általában nem tudok mit kezdeni. Az elmúlt huszonöt évben alakult ki egy olyan trend, hogy eltörölték a határokat a műfajok közt, és az Opeth is összeolvasztott kétféle stílust, mellyel nagy elismerésre tettek szert. Ebből pedig mára csak az egyik maradt. Ez az album szerkesztésében, hangszerelésében és a szerzemények összetettségében azt jelzi, hogy az Opeth ma egy megbecsült progresszív rockzenekar Európában. Nem kellene letérniük erről az útról.

Pontszám: 9