Kansas: The Prelude Implicit

írta Bigfoot | 2016.09.28.

Megjelenés: 2016

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.kansasband.com

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Phil Ehart – dob, ütősök
Billy Greer - basszusgitár, vokál (szólóének: 8. szám)
David Manion – billentyűsök
Ronnie Platt – ének (zongora: 6. szám)
David Ragsdale – hegedű, ének
Rich Williams – elektromos és akusztikus gitár
Zak Rizvi – gitár, ének

Dalcímek

01. With This Heart
02. Visibility Zero
03. The Unsung Heroes
04. Rhythm in the Spirit
05. Refugee
06. The Voyage of Eight Eighteen
07. Camouflage
08. Summer
09. Crowded Isolation
10. Section 60
11. Home On The Range
12. Oh Shenandoah

Értékelés

Igaz, a zenekar többé-kevésbé aktív volt az elmúlt másfél évtizedben, új albumról egy szó sem esett. Még 2009-ben készítettem interjút Steve Morse-szal, aki egy darabig tagja volt a zenekarnak a nyolcvanas években, és előfordult, hogy utána is velük játszott. A Kansasre vonatkozó kérdésemre röviden annyit mondott, hogy terv sincs az akkor éppen tetszhalálban levő társulat feltámasztására. Szóval, már kezdtem elkönyvelni, hogy a 2000-ben megjelent ’Somewhere To Elsewhere’ lesz a búcsúalbum (ezen összejött majdnem az eredeti tagság), de csodák még történnek, hiszen tizenhat esztendő után újra megjelent egy Kansas-album.

Mára csak ketten maradtak az eredeti felállásból, mert Steve Walsh billentyűs-énekes két éve újra elhagyta a bandát, Kerry Livgren énekhangját pedig jó másfél évtizede nem hallhatjuk a dalokban. Bár progresszív rockról szól a történet, a gitár kemény hangzása hard rockos megszólalást biztosít az egész albumon. Mint mindig, ezt az anyagot is átjárja az elképesztő hangszeres tudás, ami különösen a hetvenes évtizedben futó klasszikus felállás védjegye volt. Érdekes, ezekben az években nem változott a csapat összetétele, utána viszont átjáróház lett a banda. A hegedű meghatározó komponens a Kansas zenéjében, most is kiemelkedő szerepet biztosítanak számára. David Ragsdale már több időt eltöltött a poszton, mint Robby Steinhardt.

Jók a szólók, akár hegedűről, billentyűről vagy gitárról legyen szó. Van úgy, hogy a hegedű és a gitár meg is vív egymással a kiváló billentyűs alapokon, nekem azonban sokkal jobban tetszenek a kiváló zenei alapok, a sokszor együtt haladó gitár-hegedű kombó. Nemcsak negyven éve, hanem most is nyilvánvaló, hogy a Dream Theater vagy a Spock’s Beard sokat tanult tőlük dalszerkesztésben, ráadásul mindkét banda merített a dallamvilágukból is.

Nem nyújtják el a számokat, egy nyolc percnél hosszabb szerzemény van, ez a The Voyage Of Eight Eighteen, ami többtételes darab bonyolult ritmusokkal, hangszerszólókkal és visszafogott ritmussal. Nem baj, a többit viszont koncerten lehet tolni, jó kis hangszeres részeket beleépíteni.

Ennek ellenére nem vagyok maradéktalanul megelégedve az énekdallamokkal. Persze szép dallamok nélkül nincs Kansas, de érzésem szerint ezen a területen időnként átcsúsznak a nekem rossz amerikai zenébe, a szentimentális, szirupos dallamvilágba. Ugyanakkor senki nem várt tőlük még egy olyan megaslágert, mint a Carry On Wayward Son, de ezt a területet kicsit jobban kordában tarthatták volna. Oké, a Refugee egy csodálatosan szép lírai kompozíció.

Érdekes, hogy két instrumentális darabot is felvettek. A Section 60 dobpergése elmenne egy történelmi filmben aláfestő zeneként. A másik a két bónuszdalból az Oh, Shenandoah, ami egy melodikus szerzemény gitárral és hegedűvel, ez szintén elmenne filmzenének.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások