Cactus: Black Dawn

írta Bigfoot | 2016.09.10.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Sunset Boulevard Records

Weblap: www.cactusrocks.net

Stílus: blues, blues-rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

1969-ben először oszlott fel az egyik legnagyobb hatású pszichedelikus formáció, a Vanilla Fudge. Ezután Carmine Appice dobos és Tim Bogert basszusgitáros mást akart kipróbálni – keményebb, elementárisabb muzsikát. Az eredeti terv az volt, hogy Jeff Beckkel karöltve power triót hoznak létre, ám Beck súlyos autóbalesete miatt ez az elképzelés meghiúsult, és csak négy évvel később valósult meg. Bogert és Appice Rusty Day énekessel és Jim McCarty gitárossal megalapították a Cactust, mely a hetvenes évek elején Leslie West Mountainje mellett talán a legbrutálisabb blues-rockot nyomta. 1972-ben szétment a csapat, ekkor végre Bogert és Appice összehozhatták triójukat Jeff Beckkel. Bár az 1982-ben meggyilkolt Rusty Day többször is próbálkozott a banda feltámasztásával, ez igazán csak 2005-ben sikerült Jimmy Kunes énekessel, akinek épp olyan reszelős, nyers énekhangja van, mint elődjének.

A 2006-os ’Cactus V’ után tíz év telt el, mire a kultikus formáció új dalokat adott ki. Hála istennek, az elképzelés negyvenhat év elteltével sem változott. Most is ugyanazt a nyers riffekre épülő, cizelláltságtól mentes ritmusszekcióval támogatott kőkemény blues-rockot hallhatjuk. Nem korszerű, ez biztos. Egyes helyeken még azzal sem foglalkoztak, hogy a szólók alatt megoldják a gitár rájátszást, csak a basszus morog kegyetlenül. Ezúttal nem Tim Bogert játszik a hangszeren, ahogy a Vanilla Fudge-ban sem súlyos motorbalesete óta.

Jól kitalált bombariffekket hallunk, amilyen a címadó egyszerű, mégis borzasztó erejű gitárja, de ilyen a Juggernaut is. Hallunk többféle bluest is, pélául a Headed For a Fallt gyors, laza herflitémával. A dob és a basszus dübörög, a gitár elvétve, igaz a legjobbkor szól bele a rohanásba. A The Last Goodbye egy instrumentális, kesergő blues, természetesen a gitár viszi a prímet, és nagyon jól eltalált az egész. A C-70 Blues, mely a búcsúdal, igazi tradicionális darab, hasonlóan szól, mint a Led Zeppelin első lemezén a Willie Dixon-feldolgozás, az A You Shook Me. Jim McCarty pont olyan eszeveszett módon tépi a húrokat, mint Page. Érdekes, hogy a tíz dalból kettő is hangszeres, hiszen az Another Way Or Anotherben sem szólal meg Jimmy Kunes. A cím a múltba révedező, hiszen a banda 1971-ben megjelent második albumának címe ’One Way … Or Another’. Nekem egy szezemény lóg ki a sorból, mivel a Mama Bring It Home-ot Ted Nugent is játszhatná, annyira az ő világa ez a dal. Lehet, hogy Rusty Dayre emlékeznek, aki együtt zenélt Nugenttel az Amboy Dukesban.

A Cactus nem vesztette el saját hangját, de a lemez nem lesz kasszasiker, viszont semmivel sem rosszabb, mint a korai albumaik, és ugyanezt lehet elmondani a 2006-ban kiadott ötös LP-ről is.

Bár a hetvenes évek elején úgy aposztrofálták őket, hogy Amerika válasza a Led Zeppelinre, én nem vonnék párhuzamot a két banda közt, mert a Cactusnak nincsenek olyan összetett szerzeményei, mint a Zepnek, igaz a koncerteken ők is hosszan eljátszottak egy-egy nótával. Zenéjük nyersebb, ősibb, kevésbé kísérletező, és ebből az őserőből most sem engedtek. Nem is állna jól nekik a kísérletezés. 

Pontszám: 9