Dan Patlansky: IntroVertigo

írta Bigfoot | 2016.08.15.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Caroline Distribution

Weblap: http://danpatlansky.com/

Stílus: blues-rock

Származás: Dél-afrikai Köztársaság

 

Zenészek

Dan Patlansky - gitár, ének
Clint Falconer - basszusgiár
Andy Maritz - dob
Rami Jaffe - Hammond B3 (2, 7, 8)
Theo Crous - billentyű, vokál

Dalcímek

01. Run
02. Poor Old John
03. Sonova Faith
04. Loosen Up The Grip
05. Heartbeat
06. Stop The Messin’
07. Bet On Me
08. Still Wanna Be Your Man
09. Western Decay
10. Queen Puree

Értékelés

A dél-afrikai gitáros nem mondható kezdőnek a szakmában, hetedik albumát adta ki az idén. Ismert figura ő Európában is, nem egyszer turnézott erre, sőt tavaly Joe Satriani vendégeként Magyarországon is játszott. Amikor 2014-ben hazájában járt Bruce Springsteen, ő melegített be neki több mint hatvanezer ember előtt.

Hallgatva az új dalokat, Patlansky tágan értelmezi a műfajt, de ez egy ilyen fajta zene, sokfelé el lehet indulni. A Run című kezdőtétel egy odavágós kemény rock, kissé hendrixi hatásokkal fűszerezve. A második, a Poor Old John már tradicionális, közel sem annyi torzított gitárral, mint előzőleg, bár a refrén fülbemászóra sikeredett. Ha nagyon utánagondolok, egy kis Stevie Ray Vaughan-íz is hallható a felvételben. A Sonova Faith megint döngöl, szaggatott riffjét néha csak a basszusgitár játssza. Ez már egy modernebb szerzemény, a refrén valahonnan Seattle-ből, a grunge környékéről ered. A Loosen Up The Grip egy klassz lírai téma. Érzéssel játszik az enyhén visszhangosított gitáron, az énekdallam is érzelmesre sikerült, de abszolút nem szirupos. A Heartbeat akusztikusan indít, aztán átmegy electric boogie-ba, de ez inkább hangulatában, megszólalásában bluesos. A Stop The Messin’ jó nagy váltás, mert alapjaiban inkább funkos, szinte táncolható a négynegyedes ritmus miatt. Végre rendesen halljuk a háttérben a kis billentyűs színezést. Kiváló koncertdal, az ilyenre tuti beindul a nagyérdemű. A Bet On Me újra egy dallamos szerzemény, a lágyabb vonulatból. Ugyan hendrixesen kezdődik, aztán az egész megszelídül, de ez sem rossz.

Végre egy slow blues, egy férfias vallomás, a Still Wanna Be Your Man. Hamar felpörög a refrénben, aztán lehalkul, jól játszik a hangulatokkal. Hallom a Led Zeppelint, a Since I’ve Been Loving You-t, de ez annyira nem kétségbeesett. A szólót jó érzékkel pörgeti fel, és bizony erős Jimmy Page-hatásokat lehet hallani. A Western Decay-nek ismét kevés köze van a bluesohoz, a kemény gitáralap azért jelzi az irányt. Aztán a Queen Puree brutálisan lezárja az albumot: kőkemény gitár, brutális ének, földbedöngölő ritmusszekció. Patlansky nem a nyugalmat választotta az album lezáráshoz.

Néha eltűnődöm, hogy vajon negyvenöt esztendővel ezelőtt is ennyi jó gitáros pengetett a földön, vagy csak nekik nem volt ekkora szerencséjük, mert a világ nem volt ennyire nyitott, ennyire behálózott, nem volt ennyi kitörési pont. De döbbenetes, hogy az utóbbi években ennyi fiatal tehetség bukkan fel blues-rock fronton, ez alól Patlansky sem kivétel. Minden földrészen ott tobzódnak a az ifjú húrbűvészek.

Pontszám: 8