Rage: The Devil Strikes Again

írta TAZ | 2016.08.03.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.rage-official.com/

Stílus: power metal

Származás: Németország / Nemzetközi

 

Zenészek
Peter „Peavy” Wagner – ének, basszusgitár Marcos Rodriguez – gitár Vassilios „Lucky” Maniatopoulos – dob
Dalcímek
01. The Devil Strikes Again 02. My Way 03. Back On Track 04. The Final Curtain 05. War 06. Ocean Full Of Tears 07. Deaf, Dumb And Blind 08. Spirits Of The Night 09. Times Of Darkness 10. The Dark Side Of The Sun
Értékelés

Az a helyzet, hogy vegyes érzések kavarognak bennem az új Rage-lemez kapcsán. Egyrészt üdvözlöm a váltást – aminek végül is kényszerű okai voltak Victor Smolski kilépése miatt (a fehérorosz mágus friss interjúiban folyamatosan arról beszél, hogy mennyire megterhelő volt már neki a bandában zenélni, így nem kérdés, hogy ki akart dobbantani) –, ennek ellenére úgy érzem, hogy a Rage visszalépett egy kategóriát az előző korszakhoz képest, amit a banda eddigi életművét figyelembe véve bátran nevezhetünk aranykornak.

Persze senki sem várta, hogy a Smolski-féle vonalat vigyék tovább Peavyék, azonban valami újat és mást képzeltem el a korai évekhez való visszanyúlás helyett. Már a két új zenész, Marcos Rodriguez és Vassilios „Lucky” Maniatopoulos bevétele is furcsa volt, mivel a srácok elmondásuk szerint hatalmas Rage-rajongók, amivel semmi baj sincs, de a kinézetre egy az egyben John Petruccira emlékeztető gitáros jó pár covert jegyez a neten, sőt egy Soundchaser nevű bandája is van – akikkel persze kizárólag Rage-dalokat játszanak. Ez Peavy szempontjából mondjuk jó húzásnak tűnik, mivel talált egy technikás gitárost, aki keni-vágja a Rage-stílust (kész főnyeremény!), azonban a hátránya az, hogy a két új fiú saját stílusát a sutba vágva fogott hozzá a dalgyártáshoz, így meglehetősen kiszámítható a trió új anyaga. Szerencsére a komplett másolás elmaradt, mégis olyan megoldásokkal és dalszerkezetekkel találkozni, amiket korábban már hallhattunk a csapattól. Marcos témái és szólói egyébként nem rosszak, bár Smolskihoz képest még így is messze elmaradnak, élőben viszont remekül hozza a régebbi dalokat, de természetesen itt is hozzá kell tenni, hogy az előd árnyékából egyelőre nem tud kilépni.

A leggyengébb láncszem egyébként Lucky, így az elmúlt évekhez képest a legnagyobb differencia elsősorban a dobolás terén érezhető. Mindez nem annyira meglepő, mert Vassilios barátunk egy énekesből lett hobbidobos, ami nemcsak technikáján látható, de bizony hallható is, elsősorban a koncertfelvételeken, mivel lemezen elfogadható a színvonal (a stúdió természetesen ezúttal is ápol és eltakar), egy André Hilgershez és Mike Terranához képest viszont ez még így is elég harmatos munka. De hogy ne csak az elődökhöz hasonlítgassunk (ami igazából 16 év csúcsra járatás miatt nem kerülhető meg), nézzük, mit ad konkrétan Peavy új formációja. Először is, a főnök hangja rendesen megkopott az elmúlt években, amit leginkább a régi dalokban lehet hallani, itt van példának a bemutatkozást szolgáló Black In Mind felvétele. Az új nótákban azért ügyesen megkerülték a vakmerő magasságokat, de amint fölfelé merészkedik az énektéma, azonnal érződik az erőlködés Peavy hangján. Végig rekedtes és gyengécske (persze mindig is tudtuk, hogy nem egy hangszálbajnok), igazából nagyon messze van már ez a teljesítmény mondjuk egy Insanityhez vagy Living My Dreamhez képest.

Minden hátrányosság ellenére sikerült azért néhány vállalható dalt összehordani a korongra, itt van például a The Final Curtain, ami jó kis duplalábgépes Rage-himnusz pár smolskis megoldással, de említhetném a Deaf, Dumb And Blindet és az azt követő Spirit Of The Nightot, ami remek refrénnel és technikai húzásokkal tarkított. Mondhatni ezek már-már közel vannak a klasszikusokhoz, egyértelműen a lemez fénypontjait jelentik, és jól esik őket hallgatni. Ahogy azt is, hogy egy pöttyet keményebbre vették a figurát, néhol minden eddiginél jobban kacérkodnak a thrash világával, azonban ez sajnos hatással van a dalokra is, mivel a lemez vége felé beköszönő Times Of Darkness hatalmas nagy töltelék, a The Dark Side Of The Sun pedig megint a korábban említett Smolski-érás hatásokkal operál, de azért vegyült bele némi keleties íz is. Kicsit középszerű, egyedül a vokál az újdonság, ennél a pontnál olyan érzésem támadt, mintha egy másik bandát hallanék.

A lemezhez jár egy vaskos bónusz CD is azoknak, akik esetleg nem tudnának betelni az albummal. Ezen szintén akadnak értékelhető pillanatok, de sajnos nagyon rossz húzások is. A Bring Me Down például jó kis régisulis heavy/power dalocska, a Requiemhez remekül passzol a sötétebb, misztikusabb hangvétel, az Into The Fire-ben viszont kiderül, hogy miért nem volt a Rage-nek sohasem balladája. Igazából a feldolgozások sem voltak jellemzőek eddig Peavyékre, most viszont hármat is megeresztettek útravalóként: a Slaves To The Grindot a Skid Rowtól, a Bravadót a Rushtól és az Open Fire-t az Y&T-től. Nos, ezeket inkább ne elemezgessük, de azért örömteli hallani, hogy próbálkoznak, nyitnak új irányokba és feszegetik határaikat, főleg az utóbbi évek stagnálása után. Ez a lemez ugyan nem lett rossz, de biztos, hogy nem előrelépés, szóval őszintén kívánom, hogy találják meg az új hangvétel felé vezető utat.

Pontszám: 6