Twisted Sister: Metal Meltdown - Live From The Hard Rock Casino Las Vegas (DVD)

írta CsiGabiGa | 2016.07.25.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Loud & Proud Records

Weblap: www.twistedsister.com

Stílus: Heavy Metal

Származás: USA

 

Zenészek

Dee Snider – ének
Jay Jay French – gitár, vokál
Eddie Ojeda – gitár, vokál
Mark Mendoza – basszusgitár, vokál
Mike Portnoy – dob

Dalcímek

01. What You Don't Know
02. The Kids Are Back
03. Stay Hungry
04. The Beast
05. Shoot ‘Em Down
06. You Can’t Stop Rock ‘N’ Roll
07. I Believe In Rock ‘N’ Roll
08. Under The Blade
09. I Am (I’m Me)
10. We’re Not Gonna Take It
11. The Fire Still Burns
12. The Price
13. Burn In Hell
14. A.J. Pero Tribute
15. I Wanna Rock
16. Come Out and Play
17. S.M.F.

Értékelés

Hadd mondjam meg rögtön az elején: ez a Twisted Sister már nem az, amit én szerettem annak idején. Jó-jó, én is öregedtem 30 évet, meg ők is, szegény A.J. Pero pedig meg is halt, de nem ez a lényeg. Valahogy elveszett a tűz. Részben belőlem is, de a zenekarból biztosan. Persze ebben bizonyára szerepet játszott a több évtizedes barát elvesztése is, meg benne lehet az új dobossal való első színpadra lépés bizonytalansága is, de akkor ne akarjanak mindenáron koncertvideót készíteni!

A 'Metal Meltdown' egyébként egy négyrészes koncertkiadvány-sorozat első darabja, melyet egy Las Vegas-i forgatócsoport készített, és a kiadását a Loud & Proud Records vállalta fel. A későbbiekben várható még az Extreme, a Skid Row és a Great White egy-egy Las Vegas-i fellépésének kiadása is. Mindenesetre ez a nyitó darab – ha úgy tetszik – a próbaüzem. DVD/BD megjelenéseknél illik a külcsínről is beszélni, hogy milyen szép a kiadvány, mennyire informatív a borító vagy a mellékelt füzet. Nos, mivel promólemez helyett a kor szellemének megfelelően csak digitális anyagot kaptunk, erről nem nagyon tudok nyilatkozni. A front-borító látványos, koncertképekből összevágott montázsán kívül annyit tudunk, hogy a felvétel háromlemezes (BD + DVD + CD) formátumban jelenik meg.

A koncert valóban szépen fényképezett, ezt bizonyítja az 1920x1080 felbontású promóvideó. A zenekar pedig hozza a nagy korszak legnagyobb slágereit. Az idén negyvenéves csapat (1976-tól, Dee Snider belépésétől és a saját dalok írásának kezdetétől számítva a zenekar korát) az utóbbi 30 évben az emlékeiből él. Utolsó sorlemezük az 1987-es 'Love Is For Suckers' volt, de az is minek. A Bon Jovi sikerén felbuzdulva behozták a szintetizátort a zenéjükbe, és ezzel végleg agyon is vágták azt. Úgyhogy nem véletlen, hogy az első négy lemez dalaiból válogatták össze a műsort, azon belül is a világhírt hozó 'Stay Hungry' viszi a prímet 7 dallal (az más kérdés, hogy pont a kedvencem, a Horror-Teria az egyik a két kimaradt közül), a többi albumról hármat-hármat mazsoláztak össze a másfél órás programba. De ha már a 30 évvel ezelőtti műsorukból élnek, javasolnám, hogy csináljanak egy 30 évvel ezelőtti show-t! Mert hiába a technika fejlődése, a színpad méretű vetítővászon a háttérben, ha azt látom, hogy elől négy pocakos nagypapa muzsikálgat. Ahogy a Kiss is felismerte, hogy a közönség igényli a maszkokat – mert az szerves része a show-nak, ahogy Gene Simmons vérköpő basszusszólója is –, Jay Jay French és társai ugyanúgy észre kellett volna vegyék, hogy a ’Rocky Horror Picture Show’ ihlette transzvesztita megjelenés és az ezzel járó őrület hozzá tartozik a sikeressé vált műsorhoz. Mark Mendoza derékbősége kb. kétszer akkora, mint Whitesnake-et is megjárt névrokonáé, Marcoé – vagy akár korábbi önmagáé –, de azért egy Divine stílusú megjelenést még mindig hozhatna. A két gitáros, az alapító Jay Jay French és a később szólólemezt is megjelentető (nem túl sok vizet zavart, de nekem tetszett) Eddie Ojeda elnyomják a kötelezőt, minimális mozgással, unott képpel, Jay Jay gyakran Portnoyt bámulva (azaz háttal a közönségnek). Mintha a maszkokkal együtt elveszítették volna a lendületüket is. Egyedül Dee Snider viszi a hátán a produkciót, akár egy One-Man-Show-t. Ő az, aki maszk nélkül is tud ugyanolyan őrült lenni, végigrohangálni és ugrálni a koncertet, mint fiatal korában, göndör fürtjei alól kivillanó arcvonásairól pedig az jutott eszembe, amikor a Kiss 'Unmasked' lemezborítóján, a képregény végén leveszik a maszkot, és alatta is ugyanaz a maszk van. Dee ugyanolyan ördögi festék nélkül is, különösen a Burn In Hell alatt, az alulról jövő vörös fényben grimaszolva.

Nem, ez nem egészen igaz. Ha maszk nélkül is, de Mark Mendoza azért odateszi magát. Ahogy tenyérrel üti a húrokat a gitártesten meg a nyakon, az embertelen! Talán ezért kapta az „Animal” becenevet. De néha – különösen vokálozás közben – elfeledkezik magáról, és olyankor „hagyományosan” pengeti hangszerét. Apropó vokálozás: míg Mark szorgalmasan oda-odalépeget a mikrofonállványhoz a csordavokálokat bevonyítani, addig a két gitáros gyakran elblicceli ezt is. Hogy a felvételen mégis igen vastag vokál hallatszik, az alighanem a sampler vagy a buzgó utómunka eredménye. Aki pedig Mike Portnoy miatt nézné meg ezt a felvételt, azt ki kell ábrándítanom: A.J. Pero ha nem is volt rossz dobos, azért nem egy Portnoy-kaliberű valaki. Annak idején ő volt az, aki kisegítette az Adrenaline Mobot Portnoy távozása után, tekintsük ezt a szívesség kései viszonzásának Portnoy részéről. A Twisted Sisterben azonban nem volt más dolga, mint leütni a kettő-négyeket, „oszt' jónapot”. Ráadásul feszeng is a számára „szűkös” dobfelszerelés mögött. Állítólag Dee az első pár koncert után azt mondta neki, hogy lehet több Portnoy abban, ahogy tolja a nótákat, ezért talán elhibázott választás volt éppen a legelső közös fellépést megörökíteni. A koncerten elhangzik egy dobszóló is, de azt sem ő játssza, hanem a háttérkivetítőn A.J. Pero, aki így hasonlóképpen lett részese a koncertnek, mint a Solaris fellépésén Tóth Vilmos.

A nagy kapufa mégsem ez, hanem a rosszul szóló videófelvétel. Állítólag 5.1-es hangsáv van a lemezeken, míg mi egy 2.0-ás videót kaptunk, de az borzalmasan szól. A szólógitárt elnyomja a ritmus pengetése, a dob malmsteenesen puffog, a bevágott dokumentum-részletek pedig hangosabbak, mint a koncert. Háromszori nekifutásra tudtam csak végignézni. Hogy stílusosan fogalmazzak, a Twisted F***ing Sister („and the F***ing is not optionally” – jegyezte meg Dee az egyik konferanszában) kib***ottul sz**ul szól! Ja igen, mindig is utáltam, ha a dokumentum-anyagokat bevágták egy koncertfilmbe. Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy egy kis sztorizgatás a számok közt feldobja a műsort? Ráadásul teljesen felesleges, ha az extrák közt szereplő másfél órás dokumentumfilmből vágták ki az egészet! Szerintem megtöri az egyszeri és megismételhetetlen koncert lendületét, és innentől akár több fellépésből is összerakhatták volna a végső anyagot. A műsor zeneileg viszont hibátlan. Meghallgattam a CD hanganyagát az elküldött mp3-ban, aztán újraindítottam, mindjárt háromszor. Ez sokkal jobban szól, mint a videó hangja, úgyhogy ez reményt ad arra, hogy a végső formátumban a képanyagnak is lesz megfelelő hangzása. Nagyon jó volt hallgatni a nótákat, Dee hangja semmit sem csorbult a 40 év alatt, és Eddie Ojeda még az agyonjátszott We’re Not Gonna Take Itet is fel tudja dobni egy nem várt, egyéni szólóval. A közönség pedig boldogan énekli velük a dalokat, én is azt tenném, ha ott lehetnék. A két gitáros indiszponáltsága és Portnoy feszengése sem zavarna, ha így szólt volna a videó. Persze azért itt sem fenékig tejföl minden. A számonkénti lekeverés megint összevágott hatást kelt.

Az extrák közül kiemelkedik a 'Rockshow' című másfél órás dokumentumfilm, melynek létjogosultságát ugyan megkérdőjelezi a pár hónapja megjelent 'We Are Twisted F***ing Sister!' című bő kétórás életmű-összefoglaló anyag, de én azt hiszem, mégis jó ötlet volt ide tenni ezt a műsort, mert a kizárólag dokumentumfilmet tartalmazó kiadványt csak az igazán hardcore rajongók fogják megvenni, míg ez a koncertfelvétel mellé csomagolva sokkal szélesebb rétegekhez juthat el.

Pontszám: 7