The Jelly Jam: Profit

írta karpatisz | 2016.05.16.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://www.thejellyjam.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Ty Tabor – gitár, billentyűs hangszerek, ének
John Myung - basszusgitár
Rod Morgenstein – dob

Dalcímek

1. Care
2. Stain On The Sun
3. Water
4. Stop
5. Perfect Lines (Flyin')
6. Mr. Man
7. Memphis
8. Ghost Town
9. Heaven
10. Permanent Hold
11. Fallen
12. Strong Belief

Értékelés

1997-98-at írunk, amikor is a Dream Theater még javában a ’Falling Into Infinity’ albummal koncertezik világszerte. Erre az időszakra tehető, amikor a DT gépezetébe mintha homokszem került volna, hiszen a banda tagjai az anyazenekart elhagyva különböző projektekben kerestek vigaszt. Mike Portnoy kezdeményezésével indult el a Liquid Tension Experiment, amelyhez később John Petrucci is csatlakozott. Ugyanebben az időben viszont két másik DT-tag, John Myung és Derek Sherinian is új zenekarral próbálkozott. A basszusgitáros és a billentyűs azzal a szándékkal kezdett bele a projektekbe, hogy azokat az ötleteiket dolgozzák ki, formálják dalokká, amiket nem tudtak a Dream Theaterben kidolgozni. A duó mellé a King’s X gitárosa, Ty Tabor és a Dixie Dregs ritmusszekciójának vezetője, Rod Morgenstein is csatlakozott. Ők négyen Platypus néven kezdtek el dolgozni, és három évig alkottak, ez idő alatt két lemezt adtak ki: 1998-ban ’When Pus Comes To Shove’, 2000-ben pedig ’Ice Cycles’ címmel. Ez a banda a hetvenes évek progresszív zenéjét és a jazz-fusion hatásait keresztezte. A második album megjelenése után azonban a Platypus feloszlott, és a mai napig sem került szóba, hogy ez a formáció valaha is újra egyesüljön.

Alig két év elteltével, a Platypus-tagok közül három azonban ismét egy asztalhoz ült: Ty Tabor, John Myung és Rod Morgenstein egy másik formációhoz gyűjtöttek ötleteket. 2002-ben The Jelly Jam néven mutatkoztak be a közönség előtt a saját nevükre keresztelt lemezzel. Ekkor ez a formáció sem került valami miatt a kirakatba, de ez a tény a sosem keserítette el a triót. 2004-ben ismét életjelet adtak magukról, ekkor jelent meg a ’The Jelly Jam 2’, majd egy hosszabb, hétéves szünet után jött a harmadik nagylemez, a ’Shall We Descend’. Igazából arről szól egy projekt élete, hogyha a tagoknak van ideje, akkor összeülnek és írnak, ha pedig lesz belőle valami kézzelfogható, akkor annak mi, a zenét szeretők örülünk a legjobban.

Azt hiszem, nem túlzok akkor, amikor azt mondom, hogy ezt a formációt szinte alig ismerik a világon, bár a tagjaik nagyon is ismertek. A The Jelly Jam a csendben dolgozó üzemmódot választotta, és ezt több év távlatból nézve jól tették. Nem számítottunk semmire, nem volt egy címlapsztori sem velük kapcsolatban, viszont szép csendben kaptunk tőlük eddig három albumot. Ahogy a korábbiakban, úgy most is – azaz 2016-ban – derült égből villámcsapásként került elő a The Jelly Jam. Kissé meglepett, hogy negyedik lemezük a korábbiaktól eltérően egy konceptanyag lett.

A cím és a téma egy merész választás volt, de sajnos igaz. Ilyen világban élünk, ahol a szellemi, erkölcsi gyökerek már nem számítanak, csak a profit, a nyereség minden áron. Az emberiség erkölcstelenségét megénekelni, dalba foglalni jó ötlet, de felmerül a kérdés: Hányan fogják ezt megérteni? Egy ilyen téma, szövegbeli koncepció nem mindennapi dolog. A borító is tökéletesen szimbolizálja azt, amiről a történet szól: világunk sorsa tényleg csak egy marék pénzen múlik. Itt az ideje felébredni és visszatalálni a normális kerékvágásba – erre szeretné felhívni a figyelmet a történet.

Zenei oldalról mintha időutazásban vennék részt, egészen a hetvenes évek világába. Ám ez csak a stílus elemeire vonatkozik, a hangzás és a megvalósítás friss és modern. Néhány daltól eltekintve nem nagyon lett plusz sávokkal kitöltve a hangtérkép, a ráadás gitárszólam a legjellemzőbb, de azt már szinte szokványosnak, megengedettnek is mondatjuk. Ty Tabor hangja olyan, mintha John Lennon énekelné a dallamokat, a vokálok kidolgozásában természetesen a The Beatles hatását is felfedezhetjük. A hangszeresek játéka olyan érzetet kelt, mintha egy Rush albumot hallgatnánk, az erős riffek, a sokszínű technikás dobolás mellé pedig biztos basszus alapokat hallhatunk. John Myung játéka itt teljesen más, mint amit a Dream Theater-albumokon megszokhattunk. A virtuóz, látványos játék helyett inkább a ritmusos, szilárd alapokat hozza. Rod Morgenstein dobolása az az elem, ami miatt inkább a progresszív zene világába megy át a lemez. Ty Tabor gitárjátéka is sokszínű, a metalos, erős riffektől a lágy akkordozásig mindent hallhatunk tőle.

Hangszeres oldalról vizsgálva nem lesz gond azzal, hogy a trió felállás hogyan mutassa majd be élőben legújabb anyagát, de ha hitelesen, lemezszerűen akarják visszaadni, akkor bizony még egy gitárosra és egy billentyűsre is szükség lesz. Vokális részhez viszont bőven kellene még segítség, mert az rendben van, hogy egy énekes felénekli a lemezre a kísérő szólamokat is, de élőben ez így már nem fog menni.

A szövegi összefüggés miatt nehéz kiemelni egy-egy dalt, de külön-külön vizsgálva őket a Perfect Lines a legjobb példa arra, hogy mit is kaphat az ember a The Jelly Jamtől 2016-ban. Azok, akik a rockos, kemény hangvételre vágynak, azoknak ott a Care vagy a Water című dal, de a csendesebb, lágyabb hangulat is feltűnik, így alkotva a lemezen belül érezhető egységet.

Pontszám: 6.5