SOTO: Divak

írta TAZ | 2016.04.01.

Megjelenés: 2016

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://jeffscottsoto.com

Stílus: modern metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nem sok jót sejtet, amikor valaki rekordsebességgel ontja magából a lemezeket, ugyanis ilyenkor könnyen fennáll a lehetősége annak, hogy a folytatás nem üti meg a megfelelő színvonalat, főleg akkor, hogyha már az előző anyag sem volt kiemelkedő. Sajnos a SOTO zenekar esetében a debütáló ’Inside The Vertigo’-tól nem estek hanyatt a rajongók, hiszen az általában kellemes dallamokkal operáló Jeff Scott Soto szürke fátylat húzott magára és bekeményített, így pont az hiányzott a lemezről, ami az egész pali munkásságát jellemzi: a lágy, fülbemászó dallamok, valamint a nagyszerű dalok. Helyette viszont voltak súlyos, darálós riffek, egy rakat vendégszereplő és meglepően sok elektronikus zenei megoldás. Összességében nem mondhatni, hogy rossz volt az album, egyszerűen csak szokatlan és kicsit unalmas Jeff keményebb oldala. Szerintem bőven elég lett volna egy ilyen anyag tőle, sajnos azonban a ’Divak’ pont ott folytatódik, ahol az ’Inside The Vertigo’ abbamaradt. Pont ezért ültem kissé leforrázva a számítógép előtt, miután meghallottam az első dalt a 15 hónap alatt összerántott folytatásról, ami ismét a már jól ismert súlyos hangvétellel kíván betörni a rockrajongók ajtaján.

Nem értem Sotót: elhiszem, hogy dühös a világra, és mindenképpen ki akarja ezt magából énekelni, de azért írhatott volna ezeknél jobb dalokat is társaival, ha már vendégszereplőket nem hívtak meg (mondjuk legutóbb azért ők sem tettek hozzá olyan sokat az albumhoz). Továbbra is azt a felhőtlen dallamorgiát hiányolom, ami Jeffet jellemzi, egyszerűen nem tudok megbarátkozni ezzel az erőltetett keménykedéssel, azonban a számok szerencsére nem csak a verze-refrén-verze körforgást ismerik, így egy-egy ötletes hangszeres kiállás egészen jól esik a nem túl egyedi témákkal megpakolt lemez hallgatása közben. Az előzetesként kidobott FreakShow mindenesetre kellemes, főleg agyas riffjei és lendülete, vagy éppen a végén hallható Jeff-üvöltés miatt, ennek ellenére mégsem az a tipikus húbasszameg nóta, ahogy a többi sem. Bár a szimfonikus metal lemezek intróit megszégyenítő bevezető és a Weight To The World azért okoz némi pulzusemelkedést: Jorge Salán karakteres és stílusos pengetésére talán kevés ember tudná megállni, hogy ne vegye kezébe azonnal a léggitárt. David Z szólószakaszban eleresztett tappingelős basszustémája pedig hasonlóan ízes, így mindent összevetve kijelenthető, hogy ebben a stílusban talán ez a legjobb dala Sotónak. A friss szerzemények viszont ismét meglehetősen rideg benyomást keltenek, miközben Jeff hangja inkább pozitív töltetű, és talán ez okozza a hatalmas összeférhetetlenséget is, ami végig jelen van a modern riffekkel megbolondított anyagon. Az itt felsorakoztatott témák és ötletek nagyon ízesek (hallani, hogy nem kutyaütők rakták össze a dalokat), mégis annyira elcsépeltek, hogy egy valamire való gitáros tömegével tudna ilyeneket termelni napi szinten.

Akad néhány pillanat, amikor megvillan az aranytorok, és már azt hihetjük, hogy visszakaptuk régi Jeffünket, hiszen olyan melódiákat kanyarít nagy ritkán, melyek rögtön felszakítják az albumra telepedett komor, sötét felhőket. Erre példát az Unblame, az In My Darkest Hour, a Forgotten és a Misfired című dalokban találhatunk, de nem rossz az Awakened sem, amiben az Evergreyt idéző zongorabetétért külön jár egy pacsi. Itt azért elmorfondírozik az ember, hogy vajon miért nem tudtak inkább ezen a vonalon elindulni, mivel így a kecske is jóllakik és káposzta is megmarad. A zene nyelvére lefordítva: a hőn áhított keménység mellett a selymes dallamokból is csemegézhettünk volna kedvünkre.

A végére még egy gondolat: mire fel ez a rengeteg jee és hej felkiáltás? Ha meghallgatjuk az ’Inside The Vertigo’ és a ’Divak’ dalait, akkor feltűnik, hogy majdnem az összesben elsüti ezt Soto, ami tudat alatt rátesz egy újabb lapáttal arra, hogy a friss lemezt az előző egyenes és változatlan folytatásának érezzük.

Pontszám: 6.5