Black Stone Cherry: Kentucky

írta TAZ | 2016.03.28.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://www.blackstonecherry.com/

Stílus: hard/southern rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Manapság ritkán fordul elő, hogy a lemezcégek jóval a megjelenés előtt kiadnak a kezükből egy albumot, hiszen sokszor nem a megfelelő emberekhez kerülnek a promók, így rövid időn belül az interneten köthetnek ki a zenekarok féltve őrzött új szerzeményei. Persze sokan, és sokféleképpen vélekednek a zeneletöltésekről - mivel egyeseknek jól jön az „ingyen promóció” -, az viszont szinte biztos, hogy egyik banda sem örül, ha már a megjelenés előtt kikerül az új áru a világhálóra. A Black Stone Cherry újdonsült kiadója azonban ügyel arra, hogy ez ne történhessen meg, ám mégis időben elküldik a sajtónak a lemezeket, a cucc viszont meglepő módon mégsem landol a neten. Valamit nagyon jól csinálnak.

Szóval a ’Kentucky’ már egy ideje nálam rostokol, ráadásul alaposan beleragadt a lejátszóba: nem múlik el nap, hogy ne hallgatnám meg Chris Robertsonék „vissza a gyökerekhez” mottó alapján készült alkotását. Bár nemrég kötöttem barátságot a srácok zenéjével, a rövid idő ellenére iszonyatosan belehabarodtam az általuk képviselt világba, ami túlmutat egy átlagos southern csapat muzsikájánál, hiszen nem csak a nagy klasszikusok paneleit dobálják ide-oda, hanem megvannak saját védjegyeik, amihez bónuszként odacsapódik a fiatalos lendület is. A ’Magic Mountain’ változatossága után mégis meglepő a viharosabb vizekre való evezés, ám nem váratlan, hiszen jóval előre beharangozták azt az acélos hozzáállást, amivel nekilendültek az új anyagnak. Robertsonék annak a David Barricknek a stúdiójában farigcsálták össze ’Kentucky’-t, ahol annak idején elkezdődött karrierjük 2006-ban, ám most nem kértek segítséget senkitől, hanem saját maguk vették kézbe a dolgokat. Egy öntelt muzsikus esetében ez a manőver könnyen végzetessé válhat, ám a srácok nagyon józanul, két lábbal állnak a földön, ráadásul a varázshegy hatása sem érződik már rajtuk, amit a nyitótétel, a The Way Of The Future is bizonyít. Az első kislemezdal ugyanis rendesen megadja az alaphangot: földbe döngölő riffek, súlyos basszustémák, és fuzzos gitárdallamok fogadnak, melyek olyan érzést keltenek, mintha egy üvegtisztító kefét forgatnának a fülemben. Az érces megszólalás azonban egyáltalán nem kellemetlen, hanem kényeztető hallójárat tisztítást végez, amit akár egész álló nap el tudnék viselni.

A ’Between The Devil And The Deep Blue Sea’ kicsit kommerszebb világát ugyan megfelelően keverték be a legutóbbi ’Magic Mountain’-on a fiúk, ezúttal viszont érződik, hogy tesznek mindenkire, főleg a rádiókra, és az abban diktált szabványokra. A ’Kentucky’ veretes megszólalása bizony nem a jó öreg Sokol-hangszórókra, hanem a bika nagyságú hangfalakra való, hiszen olyan keménységgel csapnak a húrok közé Chrisék, mint még soha, ráadásul emiatt tök feleslegesek a kritikákban „kötelező” hasonlítgatások ebben az esetben. Valamilyen szinten valóban az első lemez nyersessége adott ihletet a srácoknak, azonban egy korábban soha nem hallott súly is megjelenik ezúttal, ami csoda, hogy ráfért a lemezre. Persze nem őrült csapkodásból áll a ’Kentucky’, hanem mesterien átgondolt, ugyanakkor szívből jövő dalokból, melyek között akadnak meglepetések is. Nagyon tetszetős például a Soul Machine Halestormot idéző refrénje, de a War soulos attitűdje is meglepő - vagányul dolgozták fel Edwin Star klasszikusát az edmontoni fiúk. Ezen kívül ízes a Dark Secret doomos kiállása, de az abszolút favorit mégis a szélsebes Rescue Me, aminek egy-egy riffje mintha Zakk Wylde-tól származna.

A kentuckyi helyi vagány csávó, Chris énektémái őrületesen élvezetesek: szédületes, ahogy a verzékben lebegteti a hangját, majd a refrénekben - ahol megjelennek a vokálok is - átáll a nyersességből a kristálytiszta énekre, így minden a helyére kerül. A dobos, John Fred Young iszonyat energiával és átéléssel játszik, ami még látatlanul is érződik a dalokban. Gazdagon, ám ennek ellenére ízlésesen díszített rimusképletei pedig plusz löketet adnak a lemez dalaihoz, mi több, amikor kép is társul ehhez a teljesítményhez (In Our Dreams), akkor pedig egyenesen mindent elsöprő az élmény. A hangszeres teljesítményekre tehát nem lehet panasz, ahogy az új lemezre sem, hiszen ismét tudtak egyet csavarni a poros southern rockon a kentuckyi zsiványok. A nagy durvulás közepette érdekes módon a The Rambler személyében a banda leglíraibb szerzeménye is megszületett, ami még magasabbra emeli a friss lemez értékét.

Pontszám: 9