Black Stone Cherry: Kentucky

írta TAZ | 2016.03.28.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://www.blackstonecherry.com/

Stílus: hard/southern rock

Származás: USA

 

Zenészek
Chris Robertson - ének, gitár Ben Wells - gitár, vokál Jon Lawhon - basszusgitár, vokál John Fred Young - dob, ütőhangszerek, vokál
Dalcímek
01. The Way Of The Future 02. In Our Dreams 03. Shakin' My Cage 04. Soul Machine 05. Long Ride 06. War 07. Hangman 08. Cheaper To Drink Alone 09. Rescue Me 10. Feelin' Fuzzy 11. Darkest Secret 12. Born To Die 13. The Rambler
Értékelés

Manapság ritkán fordul elő, hogy a lemezcégek jóval a megjelenés előtt kiadnak a kezükből egy albumot, hiszen sokszor nem a megfelelő emberekhez kerülnek a promók, így rövid időn belül az interneten köthetnek ki a zenekarok féltve őrzött új szerzeményei. Persze sokan, és sokféleképpen vélekednek a zeneletöltésekről - mivel egyeseknek jól jön az „ingyen promóció” -, az viszont szinte biztos, hogy egyik banda sem örül, ha már a megjelenés előtt kikerül az új áru a világhálóra. A Black Stone Cherry újdonsült kiadója azonban ügyel arra, hogy ez ne történhessen meg, ám mégis időben elküldik a sajtónak a lemezeket, a cucc viszont meglepő módon mégsem landol a neten. Valamit nagyon jól csinálnak.

Szóval a ’Kentucky’ már egy ideje nálam rostokol, ráadásul alaposan beleragadt a lejátszóba: nem múlik el nap, hogy ne hallgatnám meg Chris Robertsonék „vissza a gyökerekhez” mottó alapján készült alkotását. Bár nemrég kötöttem barátságot a srácok zenéjével, a rövid idő ellenére iszonyatosan belehabarodtam az általuk képviselt világba, ami túlmutat egy átlagos southern csapat muzsikájánál, hiszen nem csak a nagy klasszikusok paneleit dobálják ide-oda, hanem megvannak saját védjegyeik, amihez bónuszként odacsapódik a fiatalos lendület is. A ’Magic Mountain’ változatossága után mégis meglepő a viharosabb vizekre való evezés, ám nem váratlan, hiszen jóval előre beharangozták azt az acélos hozzáállást, amivel nekilendültek az új anyagnak. Robertsonék annak a David Barricknek a stúdiójában farigcsálták össze ’Kentucky’-t, ahol annak idején elkezdődött karrierjük 2006-ban, ám most nem kértek segítséget senkitől, hanem saját maguk vették kézbe a dolgokat. Egy öntelt muzsikus esetében ez a manőver könnyen végzetessé válhat, ám a srácok nagyon józanul, két lábbal állnak a földön, ráadásul a varázshegy hatása sem érződik már rajtuk, amit a nyitótétel, a The Way Of The Future is bizonyít. Az első kislemezdal ugyanis rendesen megadja az alaphangot: földbe döngölő riffek, súlyos basszustémák, és fuzzos gitárdallamok fogadnak, melyek olyan érzést keltenek, mintha egy üvegtisztító kefét forgatnának a fülemben. Az érces megszólalás azonban egyáltalán nem kellemetlen, hanem kényeztető hallójárat tisztítást végez, amit akár egész álló nap el tudnék viselni.

A ’Between The Devil And The Deep Blue Sea’ kicsit kommerszebb világát ugyan megfelelően keverték be a legutóbbi ’Magic Mountain’-on a fiúk, ezúttal viszont érződik, hogy tesznek mindenkire, főleg a rádiókra, és az abban diktált szabványokra. A ’Kentucky’ veretes megszólalása bizony nem a jó öreg Sokol-hangszórókra, hanem a bika nagyságú hangfalakra való, hiszen olyan keménységgel csapnak a húrok közé Chrisék, mint még soha, ráadásul emiatt tök feleslegesek a kritikákban „kötelező” hasonlítgatások ebben az esetben. Valamilyen szinten valóban az első lemez nyersessége adott ihletet a srácoknak, azonban egy korábban soha nem hallott súly is megjelenik ezúttal, ami csoda, hogy ráfért a lemezre. Persze nem őrült csapkodásból áll a ’Kentucky’, hanem mesterien átgondolt, ugyanakkor szívből jövő dalokból, melyek között akadnak meglepetések is. Nagyon tetszetős például a Soul Machine Halestormot idéző refrénje, de a War soulos attitűdje is meglepő - vagányul dolgozták fel Edwin Star klasszikusát az edmontoni fiúk. Ezen kívül ízes a Dark Secret doomos kiállása, de az abszolút favorit mégis a szélsebes Rescue Me, aminek egy-egy riffje mintha Zakk Wylde-tól származna.

A kentuckyi helyi vagány csávó, Chris énektémái őrületesen élvezetesek: szédületes, ahogy a verzékben lebegteti a hangját, majd a refrénekben - ahol megjelennek a vokálok is - átáll a nyersességből a kristálytiszta énekre, így minden a helyére kerül. A dobos, John Fred Young iszonyat energiával és átéléssel játszik, ami még látatlanul is érződik a dalokban. Gazdagon, ám ennek ellenére ízlésesen díszített rimusképletei pedig plusz löketet adnak a lemez dalaihoz, mi több, amikor kép is társul ehhez a teljesítményhez (In Our Dreams), akkor pedig egyenesen mindent elsöprő az élmény. A hangszeres teljesítményekre tehát nem lehet panasz, ahogy az új lemezre sem, hiszen ismét tudtak egyet csavarni a poros southern rockon a kentuckyi zsiványok. A nagy durvulás közepette érdekes módon a The Rambler személyében a banda leglíraibb szerzeménye is megszületett, ami még magasabbra emeli a friss lemez értékét.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások