Last In Line: Heavy Crown / Resurrection Kings: Resurrection Kings

írta CsiGabiGa | 2016.03.01.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Frontiers Music Srl

Weblap: www.lastinlineofficial.com / facebook.com/ResurrectionKingsMusic

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Dio vagy nem Dio: az itt a kérdés.
Akkor nemesb a lélek, ha idézi
Diónak minden sárkányfattyait;
Vagy ha kiszáll végre a versengésből,
S tökénél ragadva új irányt ad neki?

Ha élne, valami ilyesmit írhatna Shakespeare az ex-Dio zenészek csapatainak szinte egy időben megjelent albumairól. Persze ügyesebb jambusokkal operálna, mint én, de a lényeg az, hogy a Frontiers istálló két paripájának összecsapását mindenképpen versbe foglalná. Mert ha ennyire azzal harangoznak be két lemezt, hogy Dio volt zenésztársai muzsikálnak bennük, akkor előrevetítik a prekoncepciót, hogy itt valami Dio-hatású muzsika van készülőben. Valahogy úgy, mint a Thin Lizzyből Black Star Ridersszé transzformálódott csapatnál, akiknek a muzsikájára Phil Lynott is büszke lenne. Milyen is lenne e Shakespeare mű szinopszisa?

A kiindulási alap, az emlékzenekarok

Vivian Campbell a híres 'Last In Line' albumról elnevezett csapatát direkt Dio emlékzenekarnak hívta össze eredetileg. Benne volt az énekesen kívül mindenki a klasszikus első felállásból. Jimmy Bain basszer, aki már a Rainbow-ban is együtt játszott Dióval, majd annak önálló zenekarából az első 4 album után távozott, hogy a 'Magica' - 'Killing The Dragon' kettősre visszatérjen. Vinny Appice, aki Simon Wrighttal felváltva Dio egész szólókarrierjét végigdobolta, még a Black Sabbathban és a Heaven & Hellben is zenésztársa volt az énekesnek. És eredetileg a társaság tagja volt még Claude Schnell billentyűs is, aki Bainnel együtt távozott annak idején a 'Dream Evil' turnéja után. Dio helyét a mikrofonnál egy viszonylag ismeretlen énekes, Andrew Freeman vette át, talán Vinny Appice javaslatára, akivel korábban George Lynch zenekarában nyomtak Black Sabbath és más feldolgozásokat 2005 környékén.

Craig Goldy ugyanakkor az utolsó felállásból megmaradt legénységgel, Simon Wright dobossal és Scott Warren billentyűssel alakított emlékzenekart Dio Disciples néven. Ők két énekes - Joe Retta (Heaven & Earth) és Oni Logan (Lynch Mob) - között osztották meg a feladatokat, Bjorn Englen basszusgitározott, aki a Takara 2008-as és Malmsteen 2010-es lemezén tűnt fel korábban.

Az önálló lemez gondolata

Nos, a Last In Line zenekar tribute bandából - Claude Schnell (számomra érthetetlen) kirúgásával párhuzamosan - hirtelen átalakult önálló arculatú csapattá, és új lemez írásába kezdett. Egyúttal okafogyottá vált a Last In Line név is, mivel Schnell nélkül ez már az első lemez, a 'Holy Diver' összeállítása. És bár a szerzeményeket közösen jegyzik, szerintem leginkább Jimmy Bain rutinjára utalva készültek az új dalok. Lemezcímnek pedig a "Nehéz koronát" választották, amelyet viselniük kell, ha a "Király" örökségét akarják továbbcipelni.

Az alulról szerveződő kezdeményezéssel létrejött Last In Line-nal szemben a Resurrection Kings csapatot a Frontiers alkimista tulajdonosa, Serafino Perugio rántotta össze, akinek tavaly is volt már számtalan próbálkozása (Kiske / Somerville, Jorn Lande & Trond Holter, Level 10, Sweet & Lynch, és valamilyen szinten a Hoekstra's 13 és a Magnus Karlsson's Free Fall, melyek legénységét szintén nem volt könnyű összeszedni). Az a baj az alkímiával, hogy számtalan sikertelen kísérlet előzi meg a várva várt sikert. És a jó alkimista a siker után sem hagyja abba, hanem tovább kotyvasztja keverékeit, így aztán vannak jobban sikerült, és balul elsült produkciók is a végeredmények között. Ahelyett, hogy a Last In Line-hoz hasonlóan a Dio Disciplesből indult volna ki, kikapta onnan Craig Goldyt, aki a 'Dream Evil' lemeznél csatlakozott az énekes produkciójához. Felkérte Vinny Appice-t a másik tribute zenekarból, így ő a közös pont a két lemezen. Talált hozzájuk egy hard rock zenékben jártas basszert (Sean McNabb a Quiet Riotban kezdte, de megfordult a House Of Lordsban, a Dokkenben, a Great White-ban és a Burning Rainben is) és egy nem túl ismert énekest, Chas Westet, aki bár ideig-óráig tagja volt a Tango Down, Red Dragon Cartel, Lynch Mob zenekaroknak is, egyedül a Jason Bonham Band 1997-es lemezein hallhatjuk a hangját, hol Led Zeppelint, hol Zeppelin stílusú saját dalokat énekelve. A "Feltámadás Királyai" is olyan pátoszos lemezcím, amit csak egy íróasztal mellett lehetett kitalálni, utalva arra, hogy majd feltámasztják Dio muzsikáját, amiből aztán végül nem lett semmi. És mivel a Dream Evil már foglalt volt, így a Resurrection Kings jó lett zenekarnévnek is.

A producerek

A Last In Line producere bár elsősorban a Dokkenből ismert, manapság a Foreignerben játszik, egykor pedig maga is Dio-muzsikus volt, ugyanakkor elismert producer is egyben. Jeff Pilson keze nyomát dicséri a lemez letisztult hangzása, a zenét viszont hagyta a zenészekre, ő csak néhány billentyűharmóniát nyomkodott a felvételen (ha már a billentyűst kirúgták), valamint időnként háttérvokálozott egyet.

A Resurrection Kings lemeze a Frontiers üdvöskéje, Alessandro Del Vecchio kezei alatt készült. Ő egy remek producer, billentyűs és dalszerző, de nem minden munkájára kéne ráerőltetnie mindhárom tulajdonságát. Jobban tenné, ha úgy járna el inkább, mint az egyszeri vállalkozó, aki precíz, gyors és olcsó, de egyszerre csak kettőt tud teljesíteni a háromból.

Cselekmény, azaz végre a zenék

Többnyire középtempós nótákkal teli a Last In Line albuma. Vivian Campbell riffjei ütősek, hozzák a feelinget. Appice igen szikáran, odab@szósan játszik, akárcsak a Black Sabbathban, Bain pedig utolsó produkciójában hozza talán élete legjobb teljesítményét. Alapvetően az a bajom vele, hogy pont a korai Dio albumok ultradallamos világa hiányzik belőle, sokkal közelebb áll a 'Magica' komorabb, doomosabb zenéjéhez. Freeman jó orgánumú énekes, aki szerencsére nem erőlteti a hangutánzást, ő is tudja, hogy Dio nagyságához nem érhet fel, inkább csak próbál beilleszkedni ebbe a világba. Ha jobb dallamokat sikerült volna kanyarítania a jól sikerült riffekre, akkor akár csúcsprodukció is lehetett volna, így csak egy kellemes hallgatnivaló. Jimmy Bain annyi Rainbow- és Dio-év után már rutinból hozza a tipikus alapokat, ezért is érzem végig - hol a felszín alatt, hol teljesen konkrétan, arcbamászósan - a Dio-hangulatot a zenéjükben. Rögtön az elején, a Devil In Me a Shame On The Night kistestvére lehetne, a Burn This House modernebb elemeket hoz a klasszikus riffek közé, majd a Curse The Day is felveszi ezt a Dio-univerzum hangulatot. Az elején még azt hittem, hogy egy újabb Don't Talk To Strangers lesz belőle, de valahogy nem tudott igazán kibontakozni a dallam. Ellenben a Blame It On Me a 'Magica' sötétségéből elindulva a Stargazer monumentalitásáig jutott el, számomra megkoronázva a 'Heavy Crown' albumot. Az agyonsztárolt Starmaker viszont szerintem a lemez egyik leggyengébbje. Amikor ennek az előzetes videóját hallottam, majdnem elment a kedvem a teljes anyag meghallgatásától. Minden Dio panel bele van építve egy dalba, de valahogy mégsem sül ki belőle az igazi Dio sláger. Sokkal inkább a Foreigner - szintén túlerőltetett - Starridere ugrik be róla.

A sok középtempó közt a kevés gyorsabb nótát meg kell becsülni! A Martyr pörgése az A Light In The Blackre emlékeztet, az I Am Revolution sokkal inkább a Stand Up And Shout ötvözése a Ballroom Blitz lényegre törőségével. Az Already Dead kezdeti tempója a refrénben ugyan belassul, de ezzel együtt is a tempósabb nóták csekélyke számát gyarapítja. Nagyon tetszik még az utolsó dal (Pilson mégis beleszólt titokban?), a Dokken-jellegű The Sickness, melyet a lemez zárásaként meghallgatva komoly késztetést érzek az újrahallgatásra. Az egyik legjobb szólót talán ebben süti el Campbell, de emlékezeteset nyújt még a Martyrban, a Burn This House Downban és a Blame It On Meben is. Campbellt a Dioban ismertem meg, majd később örömmel fedeztem fel az ex-Foreigner énekes Shadow King bandájában, mielőtt a Def Leppardba ment volna bérmuzsikusnak. Hogy ez a bérmuzsikálás mennyire így van, azt bizonyítja számomra ez a lemez is, mert 20 éves tagság után semmi, de semmi leopárdra jellemző riff nincs a kezében. Dio-riffekből ellenben van bőven, és a szólóit is imádom.

A Resurrection Kings nálam eleve hendikeppel indult, mert Craig Goldyt sose szerettem annyira, mint Campbellt. Valahogy mindig túltorzítottnak, túlvisszhangosítottnak éreztem a gitárját, mintha ezzel akarná palástolni a tudásbeli hiányait. Pedig nem annyira rossz gitáros. Más részről viszont imádtam (és most hiányolom) az annak idején védjegyévé vált extrém formájú Warlock gitárt, mely sokkal látványosabb volt, mint a jelenlegi ESP. De lemezhallgatás közben ez végül is mindegy. Ennél sokkal fontosabb, hogy a Frontiers istálló legújabb lova öszvér lett. A legtöbb dalt Alessandro Del Vecchio szállította, olyan kompozíciói is felkerültek az albumra, melyeket más projektekben megismert zenészekkel közösen írt. Ezek a Carmine Martone-nal (Chasing Violets) megálmodott Never Say Goodbye, a Nigel Bailey-vel (Three Lions) elkövetett Had Enough, vagy a Francesco Marrasszal (Verde Lauro) összehozott Wash Away. Még azt se mondhatom, hogy rosszak ezek a dalok, hiszen pont a Never Say Goodbye című ballada talán a lemez legjobbja, csak nem túl egységes az anyag. Ráadásul a megfelelési kényszeres énekes, aki a Jason Bonham Bandben Robert Plant akart lenni, a Red Dragon Cartellben Darren James Smith, a Tango Downban pedig David Reece, most sem tudja igazán önmagát adni, inkább egy "David Coverdale-t akartam, de Steve Walsh sikerült" hangon énekli végig a lemez első felét. A keverés pedig olyan, mint egy túl keményre kevert AOR album. Ehhez igazodik is Walsh hangszíne, akinek a Kansasben is volt egy AOR-korszaka a ’80-as években, később pdig a Streetsben, majd a Khymerában újra AOR vizekre evezett. Gyakorlatilag néhány Craig Goldy riffen kívül szinte semmi Diora emlékeztető nincs rajta. Viszont cserébe sokkal dallamosabb, mint a Last In Line muzsikája.

Mindjárt a nyitó Distant Prayer egy akkora sláger, amilyen az egész 'Heavy Crown' albumon nincsen. Ugyanezen a vonalon megy tovább a Wash Away is, csak valahogy mégsem igazán ütős, talán éppen a keverés kettőssége miatt. AOR nótának zseniális lenne, de akkor több billentyű kellene bele, Craig Goldy viszont szanaszét gitározza a dalt. A Who Did You Run To pedig járja a maga útját ezen a "Whitesnake is akarok lenni, meg Streets is" vonalon. Az egyetlen dal, amiben nincs benne Del Vecchio, a Livin' Out Loud, ennek megfelelően ez az album legkeményebb dala. És talán az egyetlen, amely Diót idézi. A Fallin' For You-ba is Goldy hozta a riffeket, jó kis Giuffria-jellegű nóta lenne, ha nem volna elnyomva annyira a billentyű, de így is az emlékezetesebbek közül való. És a Never Say Goodbye-ban - melyet simán oda lehetne tenni a Whitesnake The Deeper The Love-ja mellé - végre megtörik a jég, Chas Westnek sikerül átbillenni Walshból Coverdale-be. És érdekes módon a lemez második felében már marad is ezen a hangszínen. A nyolcvanas évek végén volt egy Fine Young Cannibals nevű csapat, melynek producere azt nyilatkozta, hogy amikor az énekes elrontott valamit, akkor elölről kellett kezdeniük a dalt. Egyben kellett felénekelnie, mert nem tudott kétszer ugyanazon a hangszínen maradni. Most is valami ilyesmi történik? A Path Of Love Zeppelines verzéjében érzi legkomfortosabban magát az énekes, de itt sem tudja eldönteni, hogy Plant vagy Coverdale legyen-e. Aztán a Whitesnake stílusú refrén eldönti helyette a kérdést. Innentől a lemez végéig valahogy egyre Whitesnake-esebb a zene, mégpedig a 'Slide It In' album koreográfiája ugrik be róla, amikor Micky Moody és Neil Murray távozása után újravették az albumot Sykesszal, és a korábban lágyabb tónusban megírt dalokat egy keményebb megközelítésben hallottuk vissza. A záró dal (What You Take) egy számomra érthetetlen feldolgozás. Dan Baldrich gitáros nem elég ismert ahhoz, hogy az ő dalának a feldolgozásával eladják a lemezt, mint sok elsőlemezes banda, sőt a dal sem olyan jó, és a feldolgozás sem sikerült valami fényesen. Akkor meg minek?

Vinny Appice ezúttal mintha csak félig lenne ott lélekben, persze ő fél kézzel is leüti a kötelezőt, de azon kívül nincs benne semmi extra, a másik lemezen jobban dobolt. Sean McNabb is elég szürke, Goldy pedig a szokásos ötlettelen tekerésekkel teli, agyontorzított szólóival továbbra is hidegen hagy mint gitáros. A legemlékezetesebbeket a lemez közepén kanyarította, a Fallin' For You és a Never Say Goodbye dalokban. Az énekest meg eleget ragoztam.

A folytatás

Szerintem a Last In Line sírját már Claude Schnell kirúgásával elkezdték ásni, Jimmy Bain halála pedig még tovább mélyítette ezt a gödröt. Bár a tavaszi Frontiers fesztivál egyik fő produkciójaként jelölték meg a zenekart, jelenleg se billentyűsük, se basszusgitárosuk. Vivian Campbell pedig szintén elég régóta betegeskedik, úgyhogy ha kifelé is megy a gödörből, már türelmetlenül várják vissza a Süket Leopárdok. Craig Goldy egyetlen koncertet sem kötött le a Resurrection Kingsszel, tavasszal pedig újra a Dio Disciplesszel turnézik tovább. Szóval szép volt, jó volt, de úgy tűnik, egyszer elég volt.

Pontszám: 0