Fleshgod Apocalypse: King

írta Hard Rock Magazin | 2016.02.22.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://fleshgodapocalypse.com/

Stílus: szimfonikus death metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Tommaso Ricardi – hörgés, gitár Paolo Rossi – basszusgitár, ének Francesco Paoli – dobok Cristiano Trionfera – gitár, hangszerelés Francesco Ferrini – billentyűk Veronica Bordacchini – szoprán
Dalcímek

01. Marche Royale
02. In Aeternum
03. Healing ThroughWar
04. The Fool
05. Cold As Perfection
06. Mitra
07. Paramour
08. And The Vulture Beholds
09. Gravity
10. A Million Deaths
11. Syphilis
12. King

Értékelés

Az olasz kézműves egylet negyedik albumát vehettük vágytól remegő kezeinkbe februárban. Miért ez az epekedéstől túlfűtött vágyakozás? Nos, a Fleshgod Apocalypse 2009 óta minden egyes megjelenésével megmutatta, hogy komoly tényezőként kell vele számolni, habár távolról sem tökéletes múltról beszélünk velük kapcsolatban.

Sokakkal egyetemben, a korábbi albumok kijövetelekor engem is lenyűgözött az együttes döbbenetesen magas szintű technikai felkészültsége, valamint az a finom, komolyzenei hatásokkal és tudással átitatott hangulat, mellyel dalaikat megkomponálták. Természetesen nem kevésbé taglózott le a zene nyers, ösztönös, fogcsikorgató keménysége sem, de számomra az ’Agony’ és a ’Labyrinth’ is csak néhány olyan dalt tartalmazott, melyek teljesen magával tudtak ragadni, bár hozzáteszem, hogy azok annyira, hogy a mai napig a stílus ékköveinek tartom őket. Valahogy egyik album sem működött teljes egészként, sok volt a töltelék és a jellegtelen dal, így az összképet nem tudta sokáig  javítani az az egy-két számomra tökéletesnek számító szerzemény sem, mint például a Minotaur vagy a The Forsaking. Mindezt azért írom le, mert jelen beszámoló tárgya egyszer és mindenkorra véget vetett a zenekar és a köztem fennálló kapcsolat fellobbanás jellegének, a ’King’-gel rajongó lettem.

A koncepció szerint egy királyról és annak dekadenciába süllyedt udvartartásáról regélnek nekünk a szövegek, melyek ezúttal tele vannak érdekesnél érdekesebb tartalommal, az album birtokosai nagy örömüket lelhetik a dalszövegek olvasgatásában, rendkívül érzékletesen festenek le világokat és személyiségeket soraikkal. Összességében elmondható, hogy a banda fogott mindent, ami jó volt az előző albumaikon, továbbgondolták, polírozták és sokszorozták ezeket a stílusjegyeket, megalkotva ezzel az első mesterművüket. Igen, a Fleshgod Apocalypse letette - vagy inkább odavágta – az asztalra az első kikezdhetetlen mesterművét.

Sokkal inkább működik egységként a zenéjük, mint eddig bármikor, ezzel egy útkeresést befejező, magára talált zenekar képe tárul elénk. A régebbi albumaikkal kapcsolatban volt egy olyan érzésem, hogy a szélsebes tempókkal, a hihetetlen magasan kiénekelt hangokkal, a sok tűzijátékkal mintha bizonyítani akarnának a hallgatóknak valamit. Ez az ifjúi bizonyítási vágy már nem lelhető fel a ’King’-en, itt már bizony kiforrt és kialakult minden, nincsen mit bizonyítani, egyszerűen a muzsika beszél önmagáért. Tudnék kiemelni dalokat, de nem akarok, mivel ezúttal mindegyiknek nagyon sajátos és markáns egyénisége van, ami szerintem igen nagy szó egy death metal együttestől. Jellegükben talán picit gitárközpontúbbak, az egy lemezre jutó gitárszólók száma most a legtöbb, ám ez nem csap át hősködésbe, minden, ami az albumon hallható, a magasztosabb cél, az egységes zenei hangzás érdekében történik.

A tragédia és a dráma mindig is nagy szerepet játszott a Fleshgod Apocalypse zenéjében, és ez ezúttal sincsen másképp. Nagy bátorságra vall a sok aprítás közé egy romantikus stílusú dalt (Goethe szövegével) az album kellős közepére helyezni, de meg kell hagyni, profi húzás volt, hisz mire az ember pont belefárad az állandó aprításba, jön egy klasszikus stílusú gyöngyszem. Kérdés, hogy erre mennyire vevő a közönség, de az, hogy ezt bevállalta a zenekar, számomra csak annyit jelent, hogy nem alkusznak meg, ha az elképzeléseikről van szó. Ez szintén süvegelendő. A hangzásra sem lehet panasz, kristálytisztán meghallhatja mindenki azt, amire éppen figyelni szeretne, mindezt úgy, hogy mégsem kelti az album a mesterkéltség érzését.

Nem nyújtanak viszont túl sok pluszt az albumhoz extraként hozzácsapott szimfonikus zenekari kivonatok, az ötfős brigád nélkül kissé erőtlennek hatnak a szerzemények, de biztos van, aki tudja ezt is élvezni, nekem ez talán csak egy kis extra, ami természetesen semmit nem von le a produktum értékéből.

A Fleshgod azon kevés együttesek sorát gyarapítja, akiknek nem kell megfeszülniük, ha kemény zenét akarnak csinálni. Lakik egy ösztönös, ősi és vad brutalitás a zenéjükben, ami mentes mindenféle manírtól, keménykedéstől, egyszerűen csak megállíthatatlanul ömlik rá a hallgatóra. Nem mennék bele mélyebben, hogy melyik dal mitől működik, milyen mesteri fogások teszik élvezetes, egyedülálló élménnyé hallgatásukat, és hogy micsoda cizellált, művészi dallamvezetés teszi őket erőtől felrobbanóvá, erről beszéljen a pontszám, valamint győződjetek meg róla magatok. A lemez nagyon is ajánlott megvételre, egyértelműen az év egyik legkiemelkedőbb albumáról próbálok most itt gügyögni egy-két értelmes szót.

Pontszám: 9