Axel Rudi Pell: Game Of Sins

írta CsiGabiGa | 2016.02.17.

Megjelenés: 2016

Kiadó: SPV / Steamhammer

Weblap: http://www.axel-rudi-pell.de/

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Johnny Gioeli – ének Axel Rudi Pell – gitár Volker Krawczak – basszusgitár Ferdy Doernberg – billentyűs hangszerek Bobby Rondinelli – dobok
Dalcímek
01. Lenta Fortuna (Intro) 02. Fire 03. Sons In The Night 04. Game Of Sins 05. Falling Star 06. Lost In Love 07. The King Of Fools 08. Till The World Says Goodbye 09. Breaking The Rules 10. Forever Free
Értékelés

Már az előző lemez kritikája után is megkaptam a magamét a rajongóktól, de úgy látszik, a szerkesztőségben senki sincs, aki elég tökös lenne megmondani, hogy az új lemez még a két évvel ezelőttinél is gyengébb lett.

Axel Rudi Pell több mint 25 éve van a pályán, és én majdnem 25 éven át szerettem is. Mert megtalálta azt a piaci rést, amelyen át a Rainbow után hagyott űrt - hellyel-közzel - kitöltötte és amolyan tűzoltómunkaként gyártotta szinte évről évre a Rainbow stílusú lemezeket a magamfajta old school rajongók örömére. Az is biztos, hogy zseniális szervező és valószínűleg nagy dumagép. Egyébként hogyan tudott volna olyan neveket éveken át maga mellé állítani, mint Charlie Huhn, Rob Rock, Jeff Scott Soto, Mike Terrana, vagy épp a jelenlegi felállásból a Hardline aranytorkú énekese, Johnny Gioeli, aki Amerikában felénekli a lemezeit, nem is találkoznak, csak a szokásos évi egyszeri germán turnén. De itt van Bobby Rondinelli, aki a Rainbow JLT érájának dobosa volt, majd később a Black Sabbathban, a Blue Öyster Cultban, a Quiet és a hangos Riotban is zenélt, hogy végül kikössön a legnagyobb Rainbow-klónozónál, Axel Rudi Pellnél. Csakhogy mire eljutott idáig, ARP-nek elfogyott a muníciója a tűzoltó készülékéből.

A szokásos kötelező intró után 9 dal sorakozik, melyből 4 lassú, vagy az a vontatott középtempós, Blackmore-jellegű (de csak annyi köze van hozzá, mint a sajt jellegű készítménynek az igazi gorgonzolához) intrókkal és gitárnyúzásokkal 8 percesre elnyújtott rétestészta. Egyszer bejött a Casbah-nál, na jó, még egyszer a The Masquerade Ballnál, de a huszonsokadik próbálkozás, ráadásul egy lemezen háromszor már az én türelmemet is próbára teszi. A címadó dalban például a szintetizátornak ugyanaz a kórus hangszíne készíti elő dalt, mint előtte már annyiszor, aztán pedig - amikor eljutunk a refrénig - azt veszem észre, hogy a Game Of Sinst ugyanarra a dallamra énekli Gioeli, mint annak idején a The Masquerade Ballt, csak a szótagszám változott. A szóló elején az a felvezetés már sokkal inkább a Blackmore's Night töröksípos-nádihegedűs betéteire emlékeztet, mint a Rainbow fantasztikus, keleties Gates Of Babylonjára vagy az Eyes Of Fire-re, mint régen. Ide jutottunk! A szóló után meg egy kis ooooh-zás amúgy Casbah módra, majd a refrén átalakulása lassúból gyorsba, hogy benne legyen minden stílusjegy egy nótában. De akkor minek ide a másik 2 hasonló?

Rondinelli próbál a háttérben valami érdekeset ütni, hogy feldobja a dolgot, de nincs túl nagy mozgástere, és az az igazság, hogy szerintem Terrana után ő kevés. Legalábbis az én fantáziámat nem mozgatja meg. Szereplése ex-Rainbow tagként sokkal inkább jelképes, hozzáadott értéket nem képvisel.

A ballada, a The Clown Is Dead által kitaposott úton halad végig, Gioeli leénekli a csillagokat az égről, de az akusztikus gitár kíséret lóg a levegőben. Olyan jellegtelen. A 'Circle Of The Oath'-on legalább próbált valami Zeppelines újítást belevinni az akusztikus betéttel. Ennek ellenére - a zseniális énektémának köszönhetően - ez a dal még a legjobbak közül való.

Vannak jó pillanatok most is, ez nem vitás, de már a hangzatos Lenta Fortuna nevet viselő intró sem a régi, csupán egy német sramlidal kíntornás változata. Aztán pedig hiába jönnek Gioeli remek dallamai a Fire-ben, a The King Of Foolsban, vagy a kevésbé ütősek a Sons In The Nightban, a Falling Starban vagy a Breaking The Rulesban, mire felvenném a ritmust, jön újra egy középtempós földbe döngölős, és vége az illúziónak. Sajnálom, de én belefáradtam! Most is vállalom, hogy szeretem ARP muzsikáját, és 25 év rajongással a hátam mögött, valamint 15 eredeti ARP lemezzel a polcomon engedtessék meg nekem, hogy azt mondjam, ez a lemez már csak árnyéka a régi nagyoknak. Újat már nem tud hozni, az önismétlések pedig egyre kínkeservesebbek.

Pontszám: 5