Avantasia: Ghostlights

írta CsiGabiGa | 2016.02.10.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://tobiassammet.com/

Stílus: Metal Opera

Származás: Németország

 

Zenészek

Tobias Sammet - basszusgitár, billentyűs hangszerek
Sascha Paeth - szóló- és ritmusgitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Oliver Hartmann - gitár, háttérvokál
Bruce Kulick - gitár
Michael Rodenberg - billentyűs hangszerek
Felix Bohnke - dob
Cloudy Yang, Clara Habekost – háttérvokál

Közreműködő énekesek (szereplők):

Tobias Sammet - Aaron Blackwell
Jorn Lande - Temptation
Ronnie Atkins - Magician
Robert Mason - Scientist I
Geoff Tate - Scientist II
Dee Snider - Nightmare
Michael Kiske - Mystic
Herbie Langhans - Eclipse
Sharon den Adel - Muse
Marco Hietala - The Watchmaker
Bob Catley – Spirit

Dalcímek

01. Mystery Of A Blood Red Rose
02. Let The Storm Descend Upon You
03. The Haunting
04. Seduction Of Decay
05. Ghostlights
06. Draconian Love
07. Master Of The Pendulum
08. Isle Of Evermore
09. Babylon Vampyres
10. Lucifer
11. Unchain The Light
12. A Restless Heart And Obsidian Skies
13. Wake Up To The Moon (limitált kiadás bónusza)

Értékelés

Némi technikai malőr (kollégám winchesterének végső szusszanása) miatt csak most, a megjelenés után majd’ két héttel kaptam lehetőséget rá, hogy méltassam az új Avantasiát. Mert fanyalgók ide, trollok oda, én teljes mellszélességgel kiállok Tobi projektjének új darabja mellett. Ugyan az évek során a metalopera inkább rockmusicallé szelídült, (már a 'The Mystery Of Time'-on is rock eposz megnevezés szerepel metal opera helyett,) de a zene, az egyre változatosabb. Tobias Sammet - Magnus Karlssonhoz hasonlóan - képes szinte bárkinek a stílusában zenét írni. Még saját magát is le tudja koppintani!

A 2001-ben elkezdett eredeti történet főszereplője a fiatal Gabriel Laymann, a domonkos rend papnövendéke a mainzi apátságban. 1602-őt írunk, és a többi renddel együtt Gabriel csatlakozik a boszorkányüldözésekhez, de amikor váratlanul találkozik mostohanővérével, Anna Helddel, akire boszorkányper és -próba vár, Gabriel kételkedni kezd. Besettenkedik a könyvtárba, ahol egy tiltott könyvet olvas. Mentora, Bruder Jakob észreveszi őt, és Gabrielt börtönbe vetik. Ott találkozik az öreg Lugaid Vandroiy-jal, aki druidaként mutatkozik be és mesél Gabrielnek egy másik dimenzióról, Avantasia világáról, amely nagy veszélyben van. Vandroiy felajánlja, hogy segít Anna kiszabadításában, ha Gabriel megígéri, hogy cserébe segít Avantasiának. A zene az Edguyhoz hasonló speed metal volt, néha annyira hasonló, hogy a címadó dal akár a Tears Of A Mandrake testvére is lehetne. De legalábbis mostohatestvére, hiszen az apjuk (Tobi) azonos. Az énekesek megválasztásánál is ez volt a fő szempont: az ex-Helloweenes Michael Kiske mellett a Virgin Steele-ből David DeFeis, az At Vance-ből Oliver Hartmann, az Angrából André Matos, a Stratovariusból Timo Tolkki, a Gamma Rayből Kai Hansen és az Impellitteriből Rob Rock csatlakozott a produkcióhoz. A lágyabb vonalat csupán Sharon den Adel (Within Temptation) és Bob Catley (Magnum) képviselte. Tobi már itt is nagyon jól alkalmazta az operákhoz hasonló énekes párbeszédeket, nem csak duettek formájában, de a Sign Of The Cross öt, a The Seven Angels pedig hét énekhangon szólalt meg. Nem véletlen, hogy a koncerteken a kettőből gyúrt egyveleg a ráadásnóta, hiszen amolyan "mindenki a színpadra" jellegű finálét ad a műsornak.

Egyszeri produkciónak indult, Tobias nem is tervezte a folytatását, visszatért az Edguyhoz, ahol a ’Hellfire Club’ lemezen azért kibújt belőle a kisördög, a The Piper Never Dies gyakorlatilag egy 10 perces mini rockopera. Aztán a közönség nyomásának és belső kényszerének is engedve újra belevágott a teátrális műfajba. A ’Wicked Trilogy’ forgatókönyve megtévesztően egyszerű és szándékosan homályos. A Madárijesztő történetében egy XIX. századi művész epekedik egy nő után, aki elutasítja őt, s ezután élete egyre rosszabbra fordul, lassan mélyebb és mélyebb őrületbe zuhan, mígnem egy napon felfedezi magában a zenét és megnyílik számára egy új világ. A történet magva a ’The Scarecrow' albumon található, a későbbi két folytatásban leginkább az érzelmek és a belső gondolatok a főszereplők. Így a történetszövés gyakorlatilag átmegy hangulati elemek egymás mellé helyezésébe. A zene speed metalból progresszív metal felé hajlik és egyre több hard rock elemet tartalmaz. Ez a kezdeti rajongók közül sokakat eltántorított. Pedig olyan új nevek csatlakoztak a csapathoz, mint Jorn Lande, aki a Milleniumban megmutatta, hogy milyen remekül énekel metalt, miközben a The Snakesben a Whitesnake-féle hard rockot is tökéletesen művelte. Aztán ott volt még új arcként Roy Khan a Kamelotból, Alice Cooper, Jon Oliva a Savatage-ből, Klaus Meine a Scorpionsból, Russell Allen a Symphony X-ből és Tim "Ripper" Owens a Judas Priestből. És persze itt került a képbe Amanda Somerville is. Nem semmi felhozatal!

A ’The Mystery Of Time'-mal kezdődő legújabb sztoriban visszamegyünk egy régi angol kisvárosba a viktoriánus kor idejébe, és egy Aaron Blackwell nevű fiatal szabadgondolkodó tudóshoz csatlakozhatunk, aki arra kényszerül, hogy megvizsgálja az összefüggéseket az idő, Isten és a tudomány között, szétszakítva magát szakmai meggyőződése, spirituális megérzése, szerelme és egy tudományos okkultista páholy között. Aaron figyelmét véletlenül keltette fel a fondorlatos és különc úr által vezetett csoport, mely megpróbálja a világ sebességét irányítani minden ember egyéni időérzékének manipulálásával. Ami a legtöbb részt vevő tudós számára egy bátor kísérletnek tűnik hidak építésére az emberek között, arról végső soron kiderül, hogy a gondolkodás teljes irányítását szolgálja. Ennek módja az emberek kifárasztása úgy, hogy nem marad szabad idejük vagy fölösleges energiájuk, hogy megismerjék igazi természetüket. Aaront égő tudásvágya és ártatlan naivitása a világ megváltoztatásán fáradozó tudósok közé veti, akik tudatlan követői egy baljós terveket szövögető embergyűlölő mágusnak. A zene még inkább a hard rock felé nyit, Joe Lynn Tuner, a Rainbow, Ronnie Atkins, a Pretty Maids és Eric Martin, a Mr. Big énekese erősíti ezt a vonalat, míg metal téren Kiske csak Biff Byfordtól (Saxon) kap erősítést. A German Film Orchestra Babelsberg belépésével pedig elmegy a filmzenék (vagy ha úgy tetszik, a musicalek) irányába, akárcsak az új Nightwish lemez. Talán emiatt lett minden eddigi Avantasia lemez leggyengébbike.

És most itt a félve várt folytatás. A ’Ghostlights’ Aaron fantasztikus utazását meséli el a szellemvilág birodalmában, miközben a saját túlélésében sem lehet biztos. A nagyzenekari kísérlet nem vált be, ezúttal csupán jóval visszafogottabb, szintetikus zenekari hangzás van jelen Miro Rodenberg jóvoltából. És bár az opera jelleg teljesen szétesik, sokkal inkább egy-egy hangulat villan meg a dalokban, a zene egyfajta esszenciája a korábbi lemezeknek, így mindenki megtalálja rajta a neki tetszőt, a stílusfanatikusok azonban fanyaloghatnak, mert Tobi mindegyikből csak egy keveset csöpögtet.

Rögtön az elején itt a Mystery Of A Blood Red Rose, melyet leginkább a sokat szapult rádióbarát Lost In Space-hez hasonlíthatnék. Pátoszos zeneisége egy másik szövegkörnyezetben akár a Trans-Siberian Orchestrát is eszembe juttathatná, de Meat Loaf és Jim Steinman világa is azonnal beugrik. Bár a nagy Fasírtot nem sikerült beletenni a hamburgerébe, cserébe Tobi kapott egy lehetőséget, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál német indulójának jelölje magát a dallal. Ha sikerül február 25-én bejutnia a nemzetközi döntőbe, akkor akár új híveket is szerezhet a produkciónak. Szóval ez már nem is rádióbarát, hanem egyenesen tévébarát dal.

De hogy gyorsan megnyugtassa az ős-rajongók kedélyét, rögtön másodiknak ott a Let The Storm Descend Upon You, egy 12 perces nóta 4 énekhangra, melyek között ott van újra Jorn Lande és Ronnie Atkins is. Nem mondom, hogy egy új The Seven Angels köszönt ránk, de a The Scarecrow hasonlat megteszi. És a gyengébb teljesítményt nyújtó Robert Masonnek (Warrant, Lynch Mob) szerencsére csak pár sora van benne, hiszen Jorn és Ronnie viszik a prímet. A lemez egyik legjobbja. A The Haunting hátborzongató hangulatával nagyon passzol a második történet Toymaster dalaihoz (The Toy Master - Alice Cooper és Death Is Just A Feeling - Jon Oliva). Imádtam azokat! Dee Snider pedig elővette azt a stílusát, amitől már a 'Stay Hungry' lemez Captain Howdyjában is beszartam. Szóval tökéletes választás volt a horrorisztikus nótához.

A Kamelot hangulatú Seduction Of Decay a középső résznél belassulva átmegy Queensryche-ba, ehhez a párosításhoz Geoff Tate hangja passzol. Hogy mondta a kínai a régi reklámban? „Nékém téccik!” Aztán az is lehet, hogy Roy Khan énekével meg teljesen olyan lenne, mint a Twisted Mind. Csak őt kb. olyan nehéz lett volna visszarángatni a metal életbe, mint Kiskét a ’90-es évek második felében. Szóval elégedjünk meg Tate-tel, akinek az élő szereplését is boldogan venném az Avantasia koncerteken. Tavaly bizonyította az A38 hajón, hogy csúcsformában van. A címadó Ghostlights pedig a végre újra a metalban lubickoló Kiske sikolyaitól visszhangzik, míg Jorn teszi alá a dörmögőseket rendesen. Akik az első két lemez szerelmesei, azok megkapják itt a magukét, két lábdobbal kísért fantasztikus dallamokkal, amúgy Reach Out For The Light vagy No Return stílusban.

A Draconian Love sem rossz, csak olyan, mint a HIM-es tojás. Nem szabad első felindulásból földhöz vágni! Ha nyugodtan figyelsz, láthatod, ahogy kikel belőle a gót sláger. A mai napig kedvenc dalom ebből a műfajból az I Love You (Prelude To Tragedy). Nos, itt a trónkövetelő. De a legnagyobbat a Nightwish nótára headbangeltem. Igen, Nightwisht mondtam. Mert a Hietalával közösen előadott Master Of The Pendulumot akár Tuomas is írhatta volna. Csak azért eshetett le nehezen, mert a nő-férfi duettet itt két férfi párosa helyettesíti. (És most szólok: Rossz, aki rosszra gondol! Én egyébként qrva rossz vagyok...)

Annyit szerepelt már Amanda Somerville, sőt a koncerteken is ő duettezte Tobival a Farewellt, hogy sokan már el is felejtkeztek róla: annak idején az ’Avantasia’ lemezre Sharon den Adel énekelte fel. És micsoda nóta volt az! A mai napig a legjobb balladája az operának, örök koncertkedvenc. Most Sharon megkapta a valaha írt legrosszabb balladát is, az Isle Of Evermore a lemez leggyengébb darabja, alulmúlja még Cloudy Yang 2013-as Sleepwalkingját is. (Van, aki esetleg azt szereti? Na, majd az eurovíziós követők!) Hiába próbálja Tobi újra a kelta érzéseket belecsempészni, ez a dal harmatgyenge. Igazából a Babylon Vampyresszal sem nagyon tudok mit kezdeni, sajnos Robert Mason tényleg rossz választásnak bizonyult. Hiába az újra teljes sebességgel pörgő ritmusok, hiába szólózik három gitáros (Bruce Kulick, Oliver Hartmann és Sascha Paeth) felváltva a dalban, Mason nem tudja személyiségével feldobni a nótát, Tobi hangja meg olyan, amilyen. Én nem bántom érte, szerintem most sem énekel rosszul, csak már nem tudja azokat a magasakat, mint régen, de éppen ezt ellensúlyozandó választott maga mellé ilyen kiváló torkokat. Csakhogy ebben a dalban az ellensúly rossz irányba lett feltéve, borítja az egészet. Nem hiszem el, hogy Tobi énekli a magasabbakat! Így csak egy futottak még dal lesz belőle. Persze még így is jobb, mint az előző.

Azt hittem, a Luciferben Jorn Lande kiköszörüli a balladák tekintélyén esett csorbát, de a felénél felpörög a dal, és megmutatja Jorn igazán ördögi oldalát. Na és Bruce Kulick is újra megvillan, mint az ördög gitárosa. Csak hamar vége lett. Kicsit még boncolgathatták volna ezt az alig négyperces szösszenetet. Az Unchain The Lightban pedig a Kiske-Atkins kettős brillírozik (persze Tobi is ott van nevető harmadikként). Ezt a párosítást korábban még nem próbálták ki. Pedig lehetett volna. Ronnie Atkinsnek ez úgy tűnik, jó éve lesz, a Nordic Union kedvező fogadtatása után az Avantasiában is nagyot énekel, és állítólag a turnén is ott lesz.

A Restless Heart And Obsidian Skies egy igazán jó dal a „mutogatós bácsinak”, bár nem igazán a lemez végére való. Egy bajom van vele: annyira hasonlít a The Story Is Overre, hogy ha a koncerten kicserélnék a két dalt, a közönség észre sem venné, csak azt, hogy nem tudják a szöveget. De legalább a Bob Catley rajongóknak is megvan az ügyeletes slágere. És muszáj volt a limitált kiadást megrendelnem, nemcsak a bónuszlemezre rakott 2014-es wackeni koncert miatt, hanem a Wake Up To The Moon dal miatt is. Nem is értem, miért lett ez bónuszdal? Igazi finálé 6 énekessel, kiegészíthetné akár a koncert ráadás montázsát is.

Pontszám: 8.5