Black Sabbath: The Dio Years

írta garael | 2007.04.03.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Warner

Weblap: www.black-sabbath.com

Stílus: heavy-doom metal

Származás: UK

 

Zenészek
• Tony Iommi - Lead Guitar • Geezer Butler - Bass • Ronnie James Dio - Vocals • Bill Ward - Drums • Vinny Appice - Drums • Geoff Nicholls - Keyboards
Dalcímek
1. Neon Knights 2. Lady Evil 3. Heaven And Hell 4. Die Young 5. Lonely Is The Word 6. The Mob Rules 7. Turn Up The Night 8. Voodoo Voodoo 9. Falling Off The Edge Of The World 10. After All (The Dead) 11. Tv Crimes 12. I 13. Children Of The Sea (live) 14. The Devil Cied 15. Shadow Of The Wind 16. Ear In The Wall
Értékelés

1993, az MTV , mikor még ment a Headbanger's Ball c. műsor. Egy égből pottyant TV, mely roadmovie-t futva mutat be némi történést, ám nem is a kép lényeg, hanem a zene. Megkövülten bámultam a klipet, a TV-ből - TV TV-ből, hiszen a vizuális megjelení­tésben is a "dobozból -szólt a HANG, és áramlik ki a nagybetűs POWER METAL. Mivel addig számomra a zene keménységét a sebesség határozta meg, hirtelen más dimenziót fedeztem fel, ahol az erő nem a ritmusból jön , hanem valahonnan másból, a genetikai örökség elfeledett részéből, hangulatból, és hangzásból. A riff fogalma új értelmezést nyert, csakúgy, mint a zeneileg kifejezhető lendület és düh kifejeződésének határai. A klip a TV Crimes volt a Dehumanizer albumról, az előadó együttes pedig a Black Sabbath. Jó darabig a Dehumanizer album képviselte világ határozta meg, milyen zenét keressek, természetesen első lépésként a többi Sabbath albumot beszerezve. Érdekességképpen először a Tony Martinos lemezekhez jutottam hozzá: némileg keserű szájí­zzel tapasztaltam, hogy azok bizony nem az a súlyos, zsigerekig ható dehumanizációt képviselik ( azt a további Dio albumok tették, ám jóval monotonabban és dallamokban szűkölködve). Közben eltelt pár év, s jóllehet a Dehimanizer varázsa nem csökkent, lassan a Martin éra darabjait is megkedveltem, főleg, hogy az első két Dio-s Sabbath albumot megismervén rájöttem, hogy bizony ez a rockos epika igenis hangsúlyos része a szombatisták univerzumának. Most pedig itt van ez a válogatás, mely alaposan és körültekintően mutatja be egy hatalmas korszak legsikerültebb darabjait, megfejelve három új számmal, némi örömet, és bánatot is egyaránt okozva. Először azonban nézzük a "régieket". A dalokat nem elemezném, úgyis mindenki ismeri őket, ha meg nem, az évtizedelők elolvasása után képet kaphat róluk. A hallgató - szerencsére - nem csak egy összeválogatott dalcsokrot kap - a remasterizálás itt valóban feljaví­tást jelent, - a hangzás alapján most végre méltó erővel dördülhetnek meg a metal történelem emlékezetes riffjei. A válogatók alaposak voltak: egy "sláger" sem maradt ki, s jóllehet minden bizonnyal meg vannak azok a személyes kedvencek, melyeket az egyszeri hallgató esetleg hiányol, objektí­ven nézve tényleg alapos, és rajongóbarát kiadványnak tekinthetjük a dupla discet (a promo verzio alapján sajnos nem tudom, milyen ismertetőt tartalmaz a cd-tok, remélem, a remasterizálás minőségéhez hasonló összealí­tást lapozhat majd a vásárló.) Nézzük hát a három új számot, melyről a The Devil Cried-al már megismerkedhettünk: a súlyos, monoton riffelésű szám - jóllehet a Dehumanizer album nyomasztó, hideg világát közvetí­ti -inkább közelebb áll a Dio szólóalbumok doom-os részéhez , a Strange Highways-hez, és az Angry Maschines-hez, minimáldallammal, és vontatott, szerintem fölöslegesen elhúzott rifftémájával. A Shadow Of The Wind -el ugyanez a helyzet, ráadásul a riff igencsak hasonlí­t a Forbidden album nyitó számáéhoz, szerencsére a dal második felének akusztikus hangulata hagyja Dio csodás hangját kibontakozni, és némi hamisí­tatlan, szí­vbemarkoló dallamot teremteni. A "mundér becsületét" számomra az Ear The Wall menti meg: ez a lendületes, a TV Crimes jegyében fogant darab bizony nyugodtan elférhetett volna bármely Dio-s Sabbath albumon, gyarapí­tva a klasszikusok hosszú sorát.

Pontszám: 0