Amorphis: Under The Red Cloud

írta Csemény | 2015.12.22.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://amorphis.net

Stílus: folk / death metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Bár több hónapos kort megért kiadványok felett bíráskodni már nem a legszerencsésebb, az Amorphis olyan jól eltalálta ezt a lemezt, hogy egyszerűen nem lehet említés nélkül elengedni. Annál is inkább, mert az „exit poll adatok” alapján az év végi listáinkon is jól szerepelt és előkelő helyet szerzett az ’Under The Red Cloud’. Nagyon úgy fest, ha Tomi Joutsenék összedugják a fejüket, az már garancia egy zseniális dalcsokorra.

Ahogy eddig is, az Amorphis széles spektrumból táplálkozik, és olyan területekről, amiket korábban már megjártak, kitanultak, de így is vannak új húzások, új értelmezések, finomhangolások. A death metaltól a billentyűs alapokon nyugvó könnyed progresszív rockig minden. Érdemes belefülelni a ’Karelian Isthmus’ előtti demókba, mert ezek a srácok nagyon veszélyes dolgokat műveltek. Az Amorphis életművének korai pólusaként a kétszámos garázsban összegyúrt „perwoll black magic” bizony olyan súlyos, hogy még Varg Vikernes is sikítva rohanna ki tőle a világból. Majd a doomos, folkos és hard rockos stílusban megírt lemezekkel jutottak el a másik véglethez, az új vizekre kalandozó ’Tuonela’ - ’Am Universum’ - ’Far From The Sun’ alkotta fájóan alulértékelt progresszív trióig. Aztán Pasi Koskinen kiválásával visszatértek az ’Elegy’-n kitaposott útra és kisebb nagyobb kitekintésekkel tökéletesen működik ez a gyakorlat, most már hatodik alkalommal.

A ’Circle’-nél is gondolkodóba estem, mert nem nagyon tudtam rájönni, hogy Joutsenék hogyan képesek szinte már sziszüphoszinak tűnő küzdelemben újra meg újra a legjobbat nyújtani. Bár nagy újdonságokat nem tudnak felmutatni, hiszen bármilyen útra lépnek is, a tágabb fősodrat azonnal betájolható valamelyik korábbi korszakukba. Viszont megvannak a finomabb eszközeik arra, hogy izgalmassá tegyék az albumot, ugyanis a pályafutásuk során felhalmozott tudással már sokadszorra sáfárkodtak élelmesen. Az ’Under The Red Cloud’ is meggyőzött: az Amorphis egyik legnagyobb sikere, hogy hatásvadász klisék nélkül képes erősen hatni az érzelmekre.

Mivel többnyire minden dal egy-egy látomást, mondát, vagy történetet mesél el hullámhegyekkel és völgyekkel, mindegyik bipoláris zavarba csábítóan hat. A kétségekkel gyötört dallamokat, a vaskos falként tornyosuló dobtémákkal megtámogatott riffeket, Tomi brutális tűzokádásait és barlow-s fojtott énekét idilli, meghitt, olykor játékos ütemek váltják. Ezeket a kontrasztokat nemcsak egy-egy dal felépítésével, hanem az énekkel, bontott akkordokkal, billentyűvel, vagy akár a fúvósként közreműködő Chrigel Glanzmann révén is sikerül számról számra reprodukálni.

Ha már Chrigelnél tartunk, viszonylag újabb jelenség az Amorphisnál a kelta zenei motívumok előtérbe kerülése, amit korábban leggyakrabban billentyűvel oldottak meg, kivéve tavalyelőtt a Narrow Path esetében. Ezúttal viszont tényleg ír furulya szólaltatja meg a folkos dallamokat az Eluveitie kiválóságának köszönhetően. A kelta dallamok pedig egy új ösvényt nyitottak meg, hiszen eddig inkább a skandináv népzenei világ feszes, melankolikus, hatodokra vagy nyolcadokra épülő motívumai voltak jellemzőek. Ellenben most játékosabb, szabadabb, élettelibb témákkal is találkozunk, ami a legélvezetesebben a Tree of Agesben tör elő, ahol az egész dal erre épül. Szintén visszatérő jelenség, és most is remekül sült el egy másik zenei forrás, az orientális elemek átültetése. Már a doom metalos First Doomban is jól állt, ahogy a Two Moonsban és a Better Unbornban is. Érdekes, hogy az új lemez inkább az utóbbi hard rockosabb verziójában közelíti meg a keleties témákat, ahogy azt Ritchie Blackmore és Ronnie James Dio is tették a Gates of Babylonban. Ugyanezt halljuk a lemez egyik csúcsteljesítményét jelentő Death of a Kingben is.

Ha már szóba jött a Better Unborn – bár az 'Under The Red Cloud’-ot sem lehet beskatulyázni -, leginkább talán az ’Elegy’-re ismerhetünk rá benne, ráadásul a természet is nagyon erősen jelen van a lemezen, ezzel még egy lapáttal rátéve az új anyag változatosságához és elgondolkodtató, meditálásra késztető hangulatához. Amellett hogy hihetetlen zenei sorokkal és harmonikus betétekkel találkozunk szembe, brutálisan dübörgő death metal témákat és hard rockosan beiktatott billentyűfutamokat – például a The Skullban, vagy Bad Bloodban – is hallunk. És akkor még a gitárosokat nem is említettem! Ezek után már szinte magától értetődőnek veszi az ember Holopainen és Koivusaari koprodukcióját, pedig nem csak a riffek atombiztosak, gitár-nyektetésektől nem mentes őrjítő szólókkal is előrukkoltak, gondoljunk csak a The Skullra.

Minden egyes dal kivesézése megérne egy misét, de a monumentális kontrasztjai miatt az Enemy At The Gates-et kell kiemelnem. A hörgős pusztulatból Jethro Tull-os progresszív ringásba odavissza-bukó dal levett a lábamról, de Aleah Stanbridge is szépen lágyítja a lemezt záró White Nightot. Az Amorphis a 'Circle'-nél is könnyebben befogadható, dallamosabb albumot hozott össze, ami a keménység terén sem adja alább, mindeközben remekül kombinálták a skandináv és kelta folk témákat orientális motívumokkal, hard rockos és progresszív elemekkel, valamint death metalos és doomos riffekkel. Belefárad az ember mire leírja, de ettől egyedi az Amorphis!

Pontszám: 9