Voodoo Circle: Whisky Fingers
írta CsiGabiGa | 2015.12.01.
Megjelenés: 2015
Kiadó: AFM Records
Weblap: http://www.voodoocircle.de
Stílus: Hard rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Whitesnake új lemeze, a 'The Purple Album' erősen megosztotta a rajongókat. Volt, akinek tetszett, volt, aki gyalázatról beszélt. De aki odavolt a régi dalok újraértelmezett változataiért, szerintem az is jobban örült volna, ha egy új anyagot mutat be Coverdale mester. Persze hiányzik a szerzőtárs. Doug Aldrich távozása nagy érvágás volt a csapatnak. Nemcsak kitűnő gitáros volt, hanem remek zeneszerző is. Reb Beach továbbra sem aktiválja magát, csak elgitározgat a pénzéért, Hoekstrának meg a szólólemeze is elég gyér lett. Szóval, ha meg akarod idézni a nagy fehér kígyó szellemét, csinálj egy vudu kört gyertyákból, állj a közepére, tégy fel egy kígyóbőr kalapot, igyál meg kétujjnyi whiskyt, aztán csapj bele a húrokba!
Valami ilyesmi mottója lehetett az új lemeznek, amit Alex Beyrodt készített. Primal Fear-béli elfoglaltsága úgy látszik, őt sem elégíti ki teljes mértékben. Miközben gitáros kollégája, Magnus Karlsson jobbnál jobb énekesekkel körülvéve magát, csinált egy változatos albumot a dallamos rock/metal megidézésére, addig Alex újraszervezte bandáját, amennyire lehetett. Mert a Főnököt ugye mégse rúghatjuk ki, szóval Mat Sinner maradt. Meg különben is. A Voodoo Circle harmadik lemezébe már szerzőként is besegített, és – hogy finoman fogalmazzak – nem vált hátrányára a csapatnak. A Blackmore-rajongó gitáros eljutott a szintén Blackmore-on felnőtt Malmsteenra emlékeztető neoklasszikus dallamoktól, a második album Rainbow-ízű dalain át a harmadik lemez Whitesnake-es stílusáig. Az új lemezen vártam a továbblépést, ami részben meg is történt: kicsit több Purple van benne, mint az előző albumban. Sőt, egy kis kikacsintás is a ’Coverdale / Page’ lemezre. Az énekes tehát szintén maradhat, hiszen ennyire zseniális Coverdale-imitátor talán még Jorn Lande sem volt, mint David Readman. Néha szinte hiányolom a vonyításokat, vagy a „babe, babe, babe”-eket a dalokból. A kevesebb vizet zavaró Jimmy Kresic billentyűsnek és a kutyát sem érdeklő Markus Kullmann dobosnak azonban mennie kellett. Jött egy Alessandro del Vecchio, aki zeneszerzőként jó pár Frontiers-albumot nyálasított már túl, de az vitathatatlan, hogy kiváló billentyűs és hozzáértő hangmérnök, aki ezért a billentyűkön kívül a potmétereket is kezelte az album munkálatai során. És itt az újonnan verbuvált Primal Fear-dobos, Francesco Jovino, aki korábban éveken át Udo Dirkschneider bőrét püfölte. Szóval 60 % Primal Fear, de a zene mégis 100 %-ban eltér.
Ha már vudu szertartás, akkor kell egy vudu baba is, ami persze csakis David Coverdale-t mintázhatja. És aztán persze szurkálhatjuk ezerrel, szinte minden pontján a szerencsétlen babát. Mert a spektrum kitágult. Már nemcsak a Whitesnake világa jelenik meg az új albumon, hanem a Coverdale-univerzum szinte valamennyi szelete. Hol a Sykes-éra köszön vissza ránk a Children Of The Night (Trapped In Paradise), esetleg a Bad Boys lendületével (Medicine Man), vagy éppenséggel a Still Of The Night szaggatottságával (Heartbreaking Woman), hol pedig a Zeppelin-vadász Coverdale szelleme tűnik fel a ’Coverdale / Page’ album stílusában (Watch And Wait). Néha előbújik a Moody / Marsden páros lazasága és ikergitár szólói tiszta Don’t Break My Heart Again hangulatba ringatva (Heart Of Stone), a Sweet Talker játékosságával felpiszkálva (Straight Shooter), vagy a bluesos Ain't No Love In The Heart Of The City világába röpítve (The Rhythm Of My Heart), máskor meg mintha Blackmore riffjeit hallanánk újra. Bizony, a lemez végén alaposan előkerül a nagy kedvenc, Ritchie Blackmore világa, A Devil Takes Me Down például igazi Burn riffekkel indul. Alessandro del Vecchio, ha nem is egy Glenn Hughes, de mégis érdekes, hogy pont egy ilyen dalban kényszeríti duettre (az ál-)Coverdale-t. Del Vecchio hangja egyébként több dalban is feltűnik, a nyitó Trapped In Paradise-ban és a záró Been Said And Done-ban egyaránt, és meglepően jó. Közben pedig fantasztikusan nyomogatja a Hammondot, mintha Jon Lord tért volna vissza kisegíteni a zenekart. A Burn riffek után egy Woman From Tokyo nyitással indul a 5 O’Clock, a Been Said And Done-ban pedig – bár Micky Moody is nagy slide-gitáros volt – egyértelműen Blackmore stílusa érződik a gitáron, és ettől olyan When A Blind Man Cries érzésem lesz, amibe csak a refrénnél zavar be némi interferencia, ahol Malmsteen híres dallamai (I Am A Viking) keverednek a Blackmore témák közé.
Igazából a lemez és az egész zenekar nagy vesztese szerintem David Readman, aki minden egyéniségét elvesztette a nagy vuduzásban. Az első lemezen úgy énekelt, mintha Göran Edman és Michael Vescera lenne egy személyben. A másodikon már Doogie White hangja keveredett (és itt most nem a duettre gondolok, mert az az első lemezen volt) Coverdale orgánumával, a harmadiktól kezdve pedig teljesen beleolvad David Coverdale személyiségébe a srác. Pedig a 2007-es szólólemezén remek AOR-énekesként ismertem meg, ezután kezdtem érdeklődni a Pink Cream 69 iránt is, ahol megint csak más hangszínt használt a Helloweenbe távozott Andi Deris pótlására.
Legutóbbi hozzászólások