Voodoo Circle: Whisky Fingers

írta CsiGabiGa | 2015.12.01.

Megjelenés: 2015

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.voodoocircle.de

Stílus: Hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
David Readman - ének Alex Beyrodt - gitár Mat Sinner - basszusgitár Alessandro del Vecchio - billentyűs hangszerek, ének Francesco Jovino – dobok
Dalcímek
01. Trapped In Paradise 02. Heartbreaking Woman 03. Watch And Wait (I Got My Eye On You) 04. Medicine Man 05. The Day The Walls Came Down 06. Heart Of Stone 07. Straight Shooter 08. The Rhythm Of My Heart 09. Devil Takes Me Down 10. 5 O’Clock 11. Been Said And Done
Értékelés

A Whitesnake új lemeze, a 'The Purple Album' erősen megosztotta a rajongókat. Volt, akinek tetszett, volt, aki gyalázatról beszélt. De aki odavolt a régi dalok újraértelmezett változataiért, szerintem az is jobban örült volna, ha egy új anyagot mutat be Coverdale mester. Persze hiányzik a szerzőtárs. Doug Aldrich távozása nagy érvágás volt a csapatnak. Nemcsak kitűnő gitáros volt, hanem remek zeneszerző is. Reb Beach továbbra sem aktiválja magát, csak elgitározgat a pénzéért, Hoekstrának meg a szólólemeze is elég gyér lett. Szóval, ha meg akarod idézni a nagy fehér kígyó szellemét, csinálj egy vudu kört gyertyákból, állj a közepére, tégy fel egy kígyóbőr kalapot, igyál meg kétujjnyi whiskyt, aztán csapj bele a húrokba!

Valami ilyesmi mottója lehetett az új lemeznek, amit Alex Beyrodt készített. Primal Fear-béli elfoglaltsága úgy látszik, őt sem elégíti ki teljes mértékben. Miközben gitáros kollégája, Magnus Karlsson jobbnál jobb énekesekkel körülvéve magát, csinált egy változatos albumot a dallamos rock/metal megidézésére, addig Alex újraszervezte bandáját, amennyire lehetett. Mert a Főnököt ugye mégse rúghatjuk ki, szóval Mat Sinner maradt. Meg különben is. A Voodoo Circle harmadik lemezébe már szerzőként is besegített, és – hogy finoman fogalmazzak – nem vált hátrányára a csapatnak. A Blackmore-rajongó gitáros eljutott a szintén Blackmore-on felnőtt Malmsteenra emlékeztető neoklasszikus dallamoktól, a második album Rainbow-ízű dalain át a harmadik lemez Whitesnake-es stílusáig. Az új lemezen vártam a továbblépést, ami részben meg is történt: kicsit több Purple van benne, mint az előző albumban. Sőt, egy kis kikacsintás is a ’Coverdale / Page’ lemezre. Az énekes tehát szintén maradhat, hiszen ennyire zseniális Coverdale-imitátor talán még Jorn Lande sem volt, mint David Readman. Néha szinte hiányolom a vonyításokat, vagy a „babe, babe, babe”-eket a dalokból. A kevesebb vizet zavaró Jimmy Kresic billentyűsnek és a kutyát sem érdeklő Markus Kullmann dobosnak azonban mennie kellett. Jött egy Alessandro del Vecchio, aki zeneszerzőként jó pár Frontiers-albumot nyálasított már túl, de az vitathatatlan, hogy kiváló billentyűs és hozzáértő hangmérnök, aki ezért a billentyűkön kívül a potmétereket is kezelte az album munkálatai során. És itt az újonnan verbuvált Primal Fear-dobos, Francesco Jovino, aki korábban éveken át Udo Dirkschneider bőrét püfölte. Szóval 60 % Primal Fear, de a zene mégis 100 %-ban eltér.

Ha már vudu szertartás, akkor kell egy vudu baba is, ami persze csakis David Coverdale-t mintázhatja. És aztán persze szurkálhatjuk ezerrel, szinte minden pontján a szerencsétlen babát. Mert a spektrum kitágult. Már nemcsak a Whitesnake világa jelenik meg az új albumon, hanem a Coverdale-univerzum szinte valamennyi szelete. Hol a Sykes-éra köszön vissza ránk a Children Of The Night (Trapped In Paradise), esetleg a Bad Boys lendületével (Medicine Man), vagy éppenséggel a Still Of The Night szaggatottságával (Heartbreaking Woman), hol pedig a Zeppelin-vadász Coverdale szelleme tűnik fel a ’Coverdale / Page’ album stílusában (Watch And Wait). Néha előbújik a Moody / Marsden páros lazasága és ikergitár szólói tiszta Don’t Break My Heart Again hangulatba ringatva (Heart Of Stone), a Sweet Talker játékosságával felpiszkálva (Straight Shooter), vagy a bluesos Ain't No Love In The Heart Of The City világába röpítve (The Rhythm Of My Heart), máskor meg mintha Blackmore riffjeit hallanánk újra. Bizony, a lemez végén alaposan előkerül a nagy kedvenc, Ritchie Blackmore világa, A Devil Takes Me Down például igazi Burn riffekkel indul. Alessandro del Vecchio, ha nem is egy Glenn Hughes, de mégis érdekes, hogy pont egy ilyen dalban kényszeríti duettre (az ál-)Coverdale-t. Del Vecchio hangja egyébként több dalban is feltűnik, a nyitó Trapped In Paradise-ban és a záró Been Said And Done-ban egyaránt, és meglepően jó. Közben pedig fantasztikusan nyomogatja a Hammondot, mintha Jon Lord tért volna vissza kisegíteni a zenekart. A Burn riffek után egy Woman From Tokyo nyitással indul a 5 O’Clock, a Been Said And Done-ban pedig – bár Micky Moody is nagy slide-gitáros volt – egyértelműen Blackmore stílusa érződik a gitáron, és ettől olyan When A Blind Man Cries érzésem lesz, amibe csak a refrénnél zavar be némi interferencia, ahol Malmsteen híres dallamai (I Am A Viking) keverednek a Blackmore témák közé.

Igazából a lemez és az egész zenekar nagy vesztese szerintem David Readman, aki minden egyéniségét elvesztette a nagy vuduzásban. Az első lemezen úgy énekelt, mintha Göran Edman és Michael Vescera lenne egy személyben. A másodikon már Doogie White hangja keveredett (és itt most nem a duettre gondolok, mert az az első lemezen volt) Coverdale orgánumával, a harmadiktól kezdve pedig teljesen beleolvad David Coverdale személyiségébe a srác. Pedig a 2007-es szólólemezén remek AOR-énekesként ismertem meg, ezután kezdtem érdeklődni a Pink Cream 69 iránt is, ahol megint csak más hangszínt használt a Helloweenbe távozott Andi Deris pótlására.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások