Joel Hoekstra’s 13: Dying To Live

írta TAZ | 2015.11.19.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.joelhoekstra.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Joel Hoekstra – gitár, vokál Jeff Scott Soto – ének, vokál Russell Allen – ének, vokál Vinny Appice – dob Tony Franklin - basszusgitár Vendégzenészek: Derek Sherinian – billentyűk Chloe Lowery – ének Toby Hitchcock – vokál Charlie Zeleny – ütőhangszerek Dave Eggar – cselló
Dalcímek
01. Say Goodbye To The Sun 02. Anymore 03. Until I Left You 04. Long For The Days 05. Scream 06. Never Say Never 07. Changes 08. The Only Way To Go 09. Dying To Live 10. Start Again 11. What We Believe
Értékelés

Joel Hoekstra új fejezetet nyitott karrierjében friss szólólemezével, amit nem felejtett el a projekt nevében sem érzékeltetni, új anyaga ugyanis Joel Hoekstra’s 13 név alatt jött ki. Míg másnak a 13-as szám rossz ómen és egyenlő a balszerencsével, addig Hoekstra úgy látszik, csak pozitív élményekkel rendelkezik ezzel kapcsolatban, vagy szimplán kiröhögi a babonát és nagyban tesz mindenre. A kettő közül valószínűleg utóbbi lehet igaz, mindezt pedig úgy érzékelteti, hogy új lemezére karakteres és ízes hard rock, olykor pedig AOR-es mázba mártott dalait tette fel, sőt még a virtuóz megoldásokból is visszavett, az öncélúság helyett inkább egy elég komoly bandát szervezett maga köré, melynek tagjai: Jeff Scott Soto, Russell Allen, Vinny Appice, Tony Franklin. És akkor még nem is említettem a vendégszereplőket, akikkel kiegészülve egy olyan ütős szereplőgárda alakult ki, akiktől bizony joggal várhattuk az év hard rock albumát.

Persze azt az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy hiába a veretes névsor, a zenészek csak feljátszották a dalokat, esetleg menetközben együtt szabták fazonra részeiket Hoekstrával, de alapvetően ő írt itt mindent, legyen szó gitár-, basszusgitár- vagy éppen énektémákról. Számomra különösen üdvözlendő, hogy most nem instrumentális anyagban gondolkozott, és bátran felváltotta a korábbi szólóalbumaira jellemző funkys, bluesos, jazzes hangulatot rock ’n’ rollra a Whitesnake újdonsült húrnyűvője, amit kerek, egész dalokon keresztül szervíroz. Ha már Whitesnake: felmerülhet a kérdés, hogy vajon azokat az ötletek halljuk itt, amiket elvitt főhősünk Coverdale mesternek? Talán erre sosem tudjuk meg a választ, de azért akad egy-két olyan tétel, ami bátran elférne egy jóféle, tényleg „fehér kígyós” dalokat a hátán cipelő lemezen. Ilyen például a Long For The Days, amiben az egész albumot tekintve talán a legjobban szalad meg Joel keze, de tetszetős a dögös és a szólókat tekintve kicsit progos kiállással rendelkező Scream is. Azonnal kicsúcsosodik benne Vinny Appice jellegzetes dobolása, amit talán száz játékos közül is azonnal fel lehetne ismerni, de ne felejtsük el Jeff Scott Sotót sem, akivel a ’Damage Control’ óta őrzi a barátságot Hoekstra, így nem volt kérdés, kit hív meg első számú dalnoknak a lemezre.

Persze nemcsak ő, hanem az utóbbi időben rengeteget foglalkoztatott Russell Allen is kiereszti a hangját rendesen, vendégként pedig a Trans-Siberian Orchestra révén ismertté vált Chloe Lowery is énekel egy duettet Sotóval az utolsó, lírai dalban. Szóval nagy dalolászások vannak itt, melyek elviszik a hátukon az albumot és tulajdonképpen ez dicséret és kritika is egyben, hiszen maga a lemez nem lett kiemelkedően jó. Mondhatni egyfajta hangulatzene a ’Dying To Live’, ami legjobban akkor működik, amikor utazunk vagy éppen menthetetlenül boldogok vagyunk – valljuk be, nem is igazán illik ilyen alkalmakra holmi epehányós black metal. Az énekesek mellett persze a hangszeresek is hozzák a rájuk jellemző stílusjegyeket, Hoekstra pedig alapvetően visszafogottan penget, de néha elsül a keze és jön egy villantós szóló vagy egy jópofa riff, mint mondjuk a The Only Way To Go-ban.

A felvezető szövegekben említett DIO-keménység, valamint Foreigner-lazaság és dallamosság abszolút tetten érhető az albumon, az elemi erőket természetesen Russell Allen szállítja, míg Soto – a legutóbbi lemezét is alapul véve – a hozzá jobban passzoló dallamosságot és érzelemgazdag éneklést képviseli. Emellett egyes dalokba egy kis Heaven And Hell-esszencia is beszivárog, így összességében a ’Dying To Live’-en a ’80-as évek szellemisége is tükröződik, miközben modern hard rock elemek is felfedezhetőek benne, néhol pedig egyértelmű AOR irányba szalad át, szóval egy jó arányokban elkevert lemez. Kellemes hallgatnivaló, amit sokszor előveszek majd, azonban semmiféleképpen nem mondanám átütő sikernek, ahhoz legközelebb jobban ki kell szortírozni az ötleteket.

Pontszám: 7