My Dying Bride: Feel The Misery

írta Mike | 2015.11.06.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Peaceville

Weblap: http://www.mydyingbride.net

Stílus: Gothic doom/death metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Le vagyok nyűgözve! A My Dying Bride a tizenkettedik albumán ugyanis olyan roppant minőségi muzsikával ajándékoz meg minket, amelyre, bevallom, az előzmények tükrében sem számítottam: meglátásom szerint még az igen komoly és grandiózus ’A Map Of All Our Failures’-höz képest is impozánsabbra sikerült a ’Feel The Misery’.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire kevés azon zenekarok száma, amelyeknek teljes életműve magas színvonalú, egységes képet mutat, és nélkülözi a mély hullámvölgyeket: így hát a My Dying Bride olyan a doom metalnak, mint a progresszív/hard rocknak a Rush. De az ír Primordialt is idecitálhatom, ők legalább hasonló akolból valók, mint a britek, már ami a komor fémben edzett, évtizedeken átívelő színvonalas munkákat illeti. Merthogy a ’Feel The Misery’ annyira meggyőző produkció, hogy nem átallom nyugodt szívvel a Nagy Klasszikusaik mellé helyezni: ’Turn Loose The Swans’ (1993), ’The Angel And The Dark River’ (1995), ’The Light At The End Of The World’ (1999), ’The Dreadful Hours’ (2001), ’Songs Of Darkness, Words Of Light’ (2004) – micsoda névsor!

Azt nem tudom, hogy a tavalyi személycsere mennyiben befolyásolta a dalszerzési metódust, a tény viszont az, hogy a 14 éven át a bandát erősítő Hamish Hamilton Glencross gitáros helyére az a Calvin Robertshaw érkezett, aki az 1990-99-ig tartó csúcskorszakban volt alappillére a zenekarnak. És mintha ezáltal még inkább szárnyra kapott volna a csapat… Az irányvonal ezúttal sem módosult, az ódon katedrálisok irgalmatlan méretéhez hasonlatos, zordon riffek és a szénfekete, kilátástalan hangulat mellett a halálvágyó költészet most azonban a legszebb formájában bont virágot: talán még sosem volt ilyen megindítóan érzelmes a My Dying Bride muzsikája, mint a ’Feel The Misery’-n. Pedig a doom/death metalos él, azaz a súly, a keményég korántsem veszett ki a számokból, ugyanakkor légies és elegáns megoldások sora hallható a bő egyórás alkotáson. Mindig is jellemezte őket ez a fölényes zeneiség (igen, ahogy már annak idején, az 1992-es EP, a ’Symphonaire Infernus…’ címadó tételében is ott tündökölt!), most viszont mintha a múzsa még nagyobb csókot lehelt volna a homlokukra…

A borítógrafika is sokkalta kifejezőbb és igényesebb az elmúlt évek korongjainak kissé művi iparosmunkájaihoz képest, és a lemezhangzást is sikerült lélegzőbbé, testesebbé, egyszersmind élőbbé keverni a műhelyben, mint az ezt megelőző albumok esetében; számomra mindig is egy cseppet idegen volt az eleddig hallott, kissé tompán kopogós dobhangzás. No, és hát örökkön szenvedő művészünk, Aaron Stainthorpe-ról pedig csak annyit, hogy még sosem énekelt ilyen átéléssel és megrázóan és drámaian, mint emitt; a 2004-es ’Songs Of Darkness, Words Of Light’-on figyelhető meg először, mennyit változott, fejlődött az egyébként nem túl pallérozott hangja, és mennyivel érzékletesebb énekdallamokra képes azóta. Emellett viszont most több a hörgés, mint az elmúlt tíz évben, amit én igazán üdvözlök, lévén Aaron csak úgy lubickol az extrémebb vokalizálásban is.

Már a legelsőként nyilvánosságra hozott And My Father Left Forever 9 perce olyan bődületesen erős lemezkezdés, hogy a mosolyt le sem lehetne vakarni az arcomról, még ha ez a muzsika mindenről szól, de éppen a derűs mosolygásról a legkevésbé; Stainthorpe már a tempós death metalos verzékben feltűnően jól, pátosszal telítve énekel, ám amikor aztán átváltanak abba az ízig-vérig My Dying Bride-osan érnyiszálós doom metalba, és bekúszik a hegedűjáték is, majd később az „And my father left forever…”-rel kezdődő gyászének – nos, hamar eljutunk hát a katarzisig.  Nem is mondhatok mást, minthogy a banda egyik legjobb szerzeménye ez! Aaron rút hörgésével indul a szintén 10 percet súroló To Shiver In Empty Halls, hogy visszarepítsenek egészen a ’93-as ’Turn Loose The Swans’ überklasszikus világáig. Ha az And My Father…-re azt mondtam, hogy a My Dying Bride egyik legjobbja, nem is tudom, emezt milyen jelzőkkel illessem…! A fölöttébb emlékezetes riffeket okvetlenül ki kell emelnem, mindegyiknek külön arca, karaktere van, nem beszélve a szinte dalra fakadó gitárharmóniákról, és hát a lezárás is éppoly megrendítő: a narratív epizód éjsötét doom-hömpölygésbe vált, majd nem marad más, mint a végtelen sivárság. „For those of you, who exist / I lay for you, three numbers six…”

Az A Cold New Curse-nek már a legelső taktusai is rendkívül szuggesztívek, nem beszélve a folytatásról; Aaront tényleg megszállta valami, hisz már a verzékben elképesztő dallamokkal operál, és ahogyan aztán beúsznak a rettentő reménytelenséget lefestő, síró-rívó gitármelódiák, az tényleg tanítanivaló! A fináléban kibontakozó komolyzenei ihletésű, szimfonikus epizódhoz hasonlót pedig még sosem írt a banda. (Igaz az is, hogy Stainthorpe hangja sajnos ehhez már nem bizonyul elég erőteljesnek, ide egy Russell Allen- vagy Kelly ’Sundown’ Carpenter-féle kiművelt torok inkább illenék.) Egyértelműen a lemez legemészthetőbb szerzeménye a címadó tétel; érdekes módon a verze énekdallama meglehetősen hasonlít az A Cold New Curse-éhoz, és hát a tucatszor elismételgetett „feel the misery” sort is kissé erőltetettnek, egyszersmind fárasztónak érzem, Aaron itt bizony erős modorosságba csap át, hogy némi kritikával is éljek vele/velük kapcsolatban. Ettől függetlenül ebben a gótikus „szerenádban” igen sok izgalmas momentumra akadhatunk, példának okáért az utolsóként felharsanó, ünnepélyes, monumentális taktusok feltétlenül a legjobbak közül valók.

A Thorn Of Wisdom is azt bizonyítja, hogy ezek az ángliusok nem félnek elmerészkedni eleddig fel nem fedezett területekre, s mindezt szintén értő kezekkel, kifinomult érzékkel teszik: ez egy igazán különleges, atipikus My Dying Bride-gyöngyszem, kissé ki is lóg a sorból, ám az érdemein mit sem változtat. Furamód Ian Anderson (Jethro Tull) énekmegoldásai jutnak róla az eszembe, miközben a háttérben ott szól az orgona és a zongora borongós kettőse, a törzsi dobok meg a vészterhes kórus… Egy szó mint száz: letaglózó alkotás! Egy morózus lassúsággal hömpölygő, depresszív doom metal-gyászmenetet kapunk az I Celebrate Your Skin képében, Aaronnak pedig olyan igéző énekdallamai vannak, amelyhez foghatót nem sokat hallottam tőle: ez bizony hidegrázóan fenséges! De akkor mit mondhatnék az I Almost Loved You-ra, erre a valóban lélekbe maró, fájdalmasan gyönyörű balladára? Erre a kis dalcsodára, amelyben egy egész emberöltő minden keserűsége megbújik, és szétfeszíti azt? Véleményem szerint az egyik legszebb líra, amit ez a zenekar valaha megírt, kizárólag az 1996-os For My Fallen Angel tragikus mélységéhez mérhető, más semmihez. Aaron pedig… Istenem, ez a középszerű hanggal megáldott ember talán élete legkifejezőbb és legkomolyabb énekteljesítményét nyújtja ebben az 5 és fél percben – oly módon, hogy közben valósággal belekönnyezel. Itt már az én szavaim is őszi falevélként röpülnek el a szélben…

A korong tán leglassabban vánszorgó szörnyetege a záró Within A Sleeping Forest, amely egy klasszikus My Dying Bride-féle doom metal-kolosszus közel 11 percben, mondanom sem kell, hogy itt is jobbnál jobb témákkal találjuk szembe magunkat: felvonultatják a teljes zenei eszköztárat, és a tetejébe még páratlan énekdallamokkal is elkényeztetnek. Csak azt sajnálom, hogy ilyen hirtelenjében, kurtán-furcsán vetnek véget ennek az óriási eposznak. Ezenkívül pedig feltétlenül meg kell említenem a nem sokkal az album kiadása előtt napvilágot látott Hollow Cathedra című számot is, amely végül aztán nem kapott helyet a nagylemezen, viszont kár lenne elfeledkezni róla, miután egy hipnotikusan delejező, kiváló szerzeményről van szó, könnyűszerrel megállná a helyét e többi között is.

Mint oly kevesek a rockzenei színtéren, My Dying Bride újfent véghezvitte a csodát, sőt még annál is többet, merthogy a ’Feel The Misery’ pályaművük egyik legragyogóbb ékköve, amely bizony maximális teljesítmény a szememben! Imigyen a pontszám nem is lehet kétséges. Komolyan le vagyok nyűgözve!

Pontszám: 10