Gloryhammer: Space 1992: Rise of the Chaos Wizards
írta Hard Rock Magazin | 2015.10.14.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Napalm Records
Weblap: http://www.gloryhammer.com
Stílus: Szimfonikus power metal
Származás: Nagy-Britannia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
„1992-ben, a távoli jövőben a háború visszatért a galaxisba. Ezer év telt el azóta, hogy Angus McFife a dunfermline-i csatában legyőzte a gonosz varázslót, Zargothraxot és egy jégbörtönbe fagyasztotta. De most egy varázsló szekta azt tervezi, hogy kiszabadítja gonosz mesterét, és rászabadítja az univerzumra. A Birodalom békéje ismét veszélybe kerül...”
Akár egy új sci-fi fantasy kezdő jelenetében is elhangozhattak volna ezek a mondatok, sokak lelki szemei előtt talán a Csillagok háborújából ismert, űrben tovaúszó sárga betűk is megjelentek, miközben a fenti sorokat olvasták. Még azt is el tudom képzelni, hogy ezek után felvillan a cím: Space 1992: Rise of the Chaos Wizards. Eközben persze nem más szólna a képsorok alatt, mint az intro, az Infernus Ad Astra. Ez a filmszerűség már csak azért sem lehet véletlen, mert a lemez limitált első kiadásához egy olyan bónusz CD járt, amely az album dalainak szimfonikus, filmzenésített változatait tartalmazza.
Már a lemez eszméletlenül jól sikerült borítója olyan, akár egy filmplakát a maga baljós hangulatával, ami sötét és gonosz erők ébredését sejteti. Ebből is látszik, hogy ez másfajta lemez lesz, mint az elődje, a ’Tales From The Kingdom Of Fife’. Az első változás a hangzásban mutatkozik meg. Az előző lemez inkább a klasszikus és szimfonikus power metal alapjaira építkezett, amit olyan zenekarok építettek fel, mint a Rhapsody (Of Fire), vagy a Stratovarius. Ám ezen az albumon kissé háttérbe szorultak ezek az elemek, és egy új, valamivel modernebb hangzásvilág jellemzi. Ahogy a dalokon keresztül kibontakozó történetben ezer évet ugrottunk, úgy távolodott el a fantasy világától és közeledik a science fictionök univerzumához. Otthagytuk a meséket és a legendákat, és megállíthatatlanul robogunk a bolygók és fajok közötti háború története felé. A címválasztás összecsengése Kubrick filmjével (2001: Ĺ°rodüsszeia) sem lehet véletlen. A ’Space 1992: Rise of the Chaos Wizards’ jelenleg a kettő közötti határmezsgyén mozog, és próbálja ötvözni a két műfajra jellemző zenei vonásokat. Az epikus kórusok és a nagyívű komolyzenei dallamok mellé bekerült egy modernebb szintetizátorhangzás is, amit a zenekar által felépített világban csak Positronic Oscillator Commandnak hívnak.
Mindezeket a tényezőket a kiválóan megírt billentyűtémák egyesítik, amelyek Christopher Bowes, elnézést, Zargothrax kezének munkáját dicsérik. Kiváló példa erre az ötvözetre az Universe On Fire, ami a lemez slágerdala lett az előző album Angus McFife című dalához hasonlóan. Ebben a számban sikerült megteremteni a powerdiszkót mint zenei műfajt, aminek definíciója egyet jelent azzal, hogy a dal egyszerre fennkölt, magasztos és himnikus, ám közben akkora eszeveszett táncos bulit lehet rá indítani, hogy belerobban a küzdőtér. Minden kétséget kizáróan a billentyű szállítja a lemez fénypontjait, de Ser Proletius, Kalifornia barbár királya (polgári nevén Paul Templing) is teker egy-két jobb szólót például a Victorius Eagle Warfare-ben, vagy a Questlords of Inverness, Ride to the Galactic Fortress!-ben. A Heroes (of Dundee)-ban pedig a billentyűvel kiegészülve alkotnak hatalmasat.
A lemezzáró eposz, az Apocalypse 1992 a maga majdnem 10 percével is megérdemel néhány szót, és nem csak azért, mert ebben a dalban derül ki, miként alakul a Zargothraxszal szembe szálló hősök sorsa és a végső ütközet, hanem azért is, mert az album összes remek és hangulatos megoldása ebben a tételben összegződik. Fogós és epikus gitár- és szintetizátor-témák váltakoznak végig, visszatér a narrátor is, és a Rise of the Chaos Wizardsban megjelenő kórus keretezi a dalt és az albumot egyaránt.
A fentebb felsorolt összetevők nagyon szórakoztató elegyet alkotnak, ám külön-külön mindegyiket hallottuk már valahol. A narrációt a Manowarnál, a Rhapsodynál és a Bal-Sagothnál. A latin nyelvű kórusok is eléggé elterjedtek mostanában, elég meghallgatni a Powerwolf bármelyik lemezét. Ám ezek a klisék is csak eszközök egy olyan kiválóan felépített power metal paródiazenekarnak, mint a Gloryhammer. A kosztümök, a zenekartagok fiktív személyazonossága és hangszereik tudományos-fantasztikus leírása mind-mind azt bizonyítják, hogy ezt a csapatot nem lehet és nem is szabad komolyan venni, céljuk pedig nem más, mint a puszta szórakoztatás, amit ebben az esetben el is értek.
Legutóbbi hozzászólások