The Winery Dogs: Hot Streak

írta karpatisz | 2015.09.29.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Loud And Proud Records

Weblap: http://www.thewinerydogs.com

Stílus: Hard rock, dallamos rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nem túlzás azt állítani, hogy a fél világ várta két évvel ezelőtt, hogy Richie Kotzen, Billy Sheehan és Mike Portnoy milyen zenével ajándékoz meg minket a The Winery Dogsban. A trió névjegyévé váló karcos, pörgős témák mellett a szép, melankolikus dallamok mesteri egyveleget alkottak a debütáló lemezen. Két év elteltével az örömteli várakozás és a kíváncsiság semmit sem apadt, mert ha három ilyen kiváló zenész összeül, abból biztos valami olyan születik, amire sokan felkapják a fejüket.

Az első hallgatás után mégis kicsit értetlenül álltam a lemez előtt. Mi történt? A jó lemezt hallgatom? Mindazok a dolgok, amik előzőleg tökéletesen működtek – az egyedi játékstílus, a fülbe mászó dallamok, a karcos riffek – mérsékeltebben vannak jelen az új anyagon. Van pár jellegzetes tétel, amik megfelelnek az elvárásnak, de néhány esetben kérdések merültek fel bennem. Az album közepe felé van pár olyan dal, amikről ordít, hogy Richie Kotzen túllőtt a trió felállás határain a túl sok gitáros utómunkával, s így élőben nem lehet majd előadni bizonyos műveket. Az énektémák kidolgozatlansága is fájó pont számomra, mert a hangszeren megírt dallamot énekli csak fölé, unisonoban. De bíztam benne, hogy a többszöri hallgatás segít begyógyítani ezeket a sebeket. A debütanyaghoz képest sokkal több idő kellett ahhoz, hogy ráérezzek a dologra, hogy eljussak odáig: mégsem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt képzeltem. Vannak itt azért jó kis dalok, érzésekkel teli lassúk, ötletesek és tekerősek is, de valahogy másabbak, mint amit korábban megismertünk.

A nyitó Oblivionra mondhatjuk, hogy az új album névjegye, nem véletlenül ez került fel a netre ízelítő gyanánt. Ez az a dal, amit gondolkodás nélkül át lehetne tenni az első lemezre, hiszen annak bemutató időszakában, még a próbák közben írták. Érdekes volt hallani Kotzentől, hogy az utolsó pillanatban véglegesedett csak a szövege. Fél év alatt akárhány alkalommal mutatták be az akkor még név nélküli szerzeményt, mindig valami egyszeri és megismételhetetlen született.

A folytatásban a Captain Love hallatán a 80-as években találtam magam. A képzeletemben megjelenő hanghoz David Coverdale vagy Glenn Hughes arcát tudnám párosítani. A Deep Purple fanatikusoknak súgnám: vessék össze a Perfect Strangers-t azzal, amit most a „kutyák” elkövettek. Harmadikként érkezik a sorban a címadó, ami szerintem a legérdekesebb dal lett az egész lemezen. Nemcsak hangszeres témákban, de a ritmikai változatosság terén is progresszívabb, matekosabb irányba mozdult el a szerzőhármas. Ennek az alapja egyébként egy basszustémából jött, amit egy jammelés során dolgoztak ki. Ebben az esetben a rögtönzős írás végeredménye egy kiváló dal lett. Sajnos a lemez második részében előfordul, hogy ugyanez a módszer nem vezetett jó eredményre. Ennek az oka szerintem az, hogy Richie Kotzen a ’Cannibals’ idejéről megmaradt ötleteit hozhatta át a trióba. Eddig bármelyik tag nyilatkozott az új dalok keletkezéséről, mindig azt mondták, hogy közös munka volt. Mégis, ha valaki tüzetesen végighallgatja a lemezt, Richie Kotzen egyéni hangvétele feltűnően kidomborodik mind a dalszerzésben, mind az utómunkában, mind pedig a háttérvokálokban. Billy Sheehan jellegzetes basszusgitár-hangzását is csak elvétve sikerült megtalálnom, az énekhangjáról nem is beszélve. Bizonyos esetekben olyan, mintha nem is ő zenélne ezen a lemezen. Mike Portnoy oldaláról vizsgálva még kevésvé értem a dolgot, mert ő producerként mindig is kézben tartotta a dolgokat, hogy ilyen egyértelmű eltolódások ne jöhessenek létre egy „igazi csapatmunkának” kikiáltott kiadványon.

Érdekes, hogy a modern műfajok hatásait megtaláljuk egy-egy új dalban, pedig a trió eddigi munkássága pont arról szólt, hogy visszanyúltak a gyökerekhez. Ezzel szemben most elektronikus hatásokkal is találkozhatunk például az Empire vagy a Spiral című dalokban. A frontember most is elővette billentyűs tudását. A Regrethez hasonló vintage orgona mellett zongora is kellett ez alkalommal: a Fire a nyugalom szigete lett a korongon, amolyan igazi tábortűz mellett szóló zene. Az orgonás tétel ismét az album végén hallható. Stúdiólemezen teljesen vállalható a dolog, de ezt így élőben a trió nem fogja tudni bemutatni. Többszöri hallgatás után arra jutottam, hogy jó lett ez a lemez, de egy‑két tételt sajnos nem tudok befogadni. Sok jó és új ötlet van az anyagon, de ezzel egyidejűleg pár hiba is becsúszott. Kíváncsi leszek, hogy ez az új út vajon hová vezet.

Pontszám: 7