Year of the Goat: The Unspeakable

írta Szimjon | 2015.09.16.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.yearofthegoat.se

Stílus: Okkult rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Thomas Sabbathi - ének, gitár Per Broddesson - gitár Don Palmroos - gitár Fredrik Hellerström - dob Tobias Resch - basszusgitár Mikael Popovic - Mellotron, háttérvokál
Dalcímek
1. All He Has Read 2. Pillars of the South 3. The Emma 4. Vermin 5. World of Wonders 6. The Wind 7. Black Sunlight 8. The Sermon 9. The Key and the Gate 10. Riders of Vultures
Értékelés

Mostanában egyre több zenekar tér vissza a ’60-as és ’70-es évek okkult, doomos és pszichedelikus zenéihez, olyan csapatok nyomdokaiba lépve, mint a Black Sabbath vagy a Blue Öyster Cult. Ilyen volt a nemrégiben feloszlott, kicsit metalosabb The Devil’s Blood és a tevékenységét szintén beszüntető In Solitude. De ezt a vonalat viszi tovább a nemrég új albumot megjelentető, svéd Ghost, valamint honfitársuk, a Year of The Goat is, akik két nagyon jó EP után 2012-ben az ’Angels’ Necropolis’ című nagylemezükkel erősen debütáltak, a lemez több listán is az év legjobbai között szerepelt. De vajon képesek-e megugrani a maguk által olyan magasra rakott lécet?

A válaszom mindenképpen igen. A ’The Unspeakable’ az előzőhöz hasonlóan elég hosszúra sikerült, 52 perc, de ez alatt az idő alatt egyszer sem fullad unalomba, nincsenek üresjáratok, és az előzőnél valamivel progresszívabbra, változatosabbra és összetettebbre sikerült. Ez már rögtön a lemez kezdőtételén is látszik. Az All He Has Read a maga 12 percével a lemez leghosszabb dala, és egyben a legjobban felépített is – bátor lépés volt ezzel indítani a lemezt.  A dal hangszeres része nagyjából a második percnél indul, előtte csak sejtelmes suttogást hallhatunk, majd egyre felhangosodva szépen becsatlakoznak a hangszerek is, ám Thomas Sabbathi andalító hangja csak az ötödik percnél lép be, a késleltetéssel is fokozva a hatást. Már ebben az egy tételben meglátszódik, hogy milyen sokszínű a ’The Unspeakable’, s bár a további dalok rövidebbek, a minőségből nem adnak lejjebb egy fikarcnyit sem. Egyedül a zárótétel, a Riders of Vultures nagyobb lélegzetvételű még a maga 7 percével, mintegy keretet adva az albumnak.

Az előző albumhoz hasonlóan a három gitáros lágy dallamokat játszik, de azért néha bekeményítenek, például a The Emma vagy a World of Wonders egyes témáiban. A mellotron is szépen csilingel, ünnepélyes és fennkölt hangulatot kölcsönöz a daloknak. Meglepő újdonságként tapasztaltam, hogy a lassú, hömpölygő, doomosabb tételek közé beszúrtak egy-két gyorsabb és középtempós számot is. Az előző albumon is előfordult már ilyen, de itt merészebben kísérleteztek ezekkel, és a változatosság mindenképpen dobott a ’The Unspeakable’ hangulatán.

Az album egyébként atmoszférában nagyon erős, egyszerre magasztos és sötét, melankolikus, de ugyanakkor felemelő is – ezt az érzetet erősíti a komorabb és gyorsabb dalok váltakozása is. Az utóbbiak közül a The Wind simán elfért volna egy Beatles-lemezen is, a Vermin akár a The Who egyik albumán is helyet kaphatott volna, a The Sermon című dalt pedig akár a U2 is megirigyelhetné. A gyorsabb számok közül került ki az egyik személyes kedvencem is, a korábban egy EP-n már kiadott és kicsit átdolgozott The Key and the Gate. Ebben a dalban talán a gitártémák a legerősebbek, és a gitárszóló is a lemez legszebb fénypontjai közé tartozik.

Nem szóltam még Thomas énekesi teljesítményéről. Fenomenális, ahogy a legkülönbözőbb dalokat is képes megtölteni élettel és érzelmekkel. Nincs két szám, amelyben ugyanúgy énekelne, és van a hangjában valami egyedi, ami miatt kitűnik a többi énekes közül. Mindent összevetve a Year of the Goat talán változtathatott volna valamivel többet a bevált recepten, de ennek ellenére nagyon jól sikerült a ’The Unspeakable’ – talán még jobban is, mint az ’Angels’ Necropolis’.

Pontszám: 8.5