Luca Turilli's Rhapsody: Prometheus, Symphonia Ignis Divinus

írta TAZ | 2015.08.25.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://ltrhapsody.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Alessandro Conti - ének Luca Turilli - gitár, billentyűs hangszerek, szimfonikus zenekari hangszerelés Dominique Leurquin - gitár Patrice Guers - basszusgitár Alex Landenburg - dobok Vendégzenészek: David Readman - ének Dan Lucas - ének Bridget Fogle - ének Emilie Ragni - ének
Dalcímek
01. Nova Genesis (Ad Splendorem Angeli Triumphantis) 02. Il Cigno Nero 03. Rosenkreuz (The Rose and The Cross) 04. Anahata 05. Il Tempo Degli Dei 06. One Ring To Rule Them All 07. Notturno 08. Prometheus 09. King Solomon And The 72 Names Of God 10. Yggdrasil 11. Of Michael The Archangel And Lucifer's Fall Part II: Codex Nemesis I. Codex Nemesis Alpha Omega II. Symphonia Ignis Divinus (The Quantum Gate Revealed) III. The Astral Convergence IV. The Divine Fire Of The Archangel V. Of Psyche And Archetypes (System Overloaded)
Értékelés

Ugyan nem elvakult fanként, de mindig is kedveltem a Rhapsody munkásságát, így felettébb meglepett a csapat 2011-es döntése, miszerint kétfelé szakadnak és ezentúl más utakon járnak tovább. Bár akkor azt gondolhattuk, hogy a rajongók fognak legjobban járni –hiszen lett rögtön két nagyszerű banda az egy helyett –, azonban nem feltétlenül így alakult a dolog. Míg az Alex Staropoli és Fabio Lione nevével fémjelzett gárda csak a 2013-ban kiadott – és sajnos az elődökhöz képest egy színtelen, szagtalan anyaggal – ’Dark Wings Of Steel’-lel próbált meg bizonyítani, addig a Luca Turilli vezette formáció már a második nagyszerű alkotással nyűgözi le a teátrális műveket kedvelő zenebarátokat.

Nem tudom miért – talán az új lemezen fellelhető gregorián dallamok hatására –, de a helyzet engem érdekes módon a nagy egyházszakadásra emlékeztet, amikor is kialakult a különálló keleti és nyugati egyház. Bár mindketten ugyanabban hittek, mégis a különböző nézetkülönbségek (nyelvi, filozófiai stb.) arra sarkallták a vezetőket, hogy külön utakon járjanak. A Rhapsody esetében ugyan nem övezte hatalmas cirkusz a válást, azonban a zenével kapcsolatos eltérő felfogás messzire sodorta a vezéreket egymástól. Alex a korábban kialakított, kvázi régi hagyomány híve, míg Luca újító szándékú és perfekcionista, ráadásul mint utólag kiderült, sokkal kreatívabb és tehetségesebb is társánál, sőt az összes ’of Fire’-ös kollegáját felülmúlja ilyen téren. A két éve megjelent ’Ascending To Infinity’ pedig újfent tanúbizonyságot tett Turilli zsenialitásáról, melyen új környezetbe emelte eddigi munkásságát, sokkal grandiózusabb és (nem rossz értelemben) hatásvadászabb zenével jelentkezett. Az már csak hab a tortán, hogy leigazolt egy nagyszerű kvalitásokkal bíró, addig nem túl ismert énekest, Alessandro Contit, akinek előadásában még egy-egy régi sémára felhúzott Rhapsody dal is sokkal élvezetesebb.

Szóval ha figyelmesen hallgatjuk a csapatok albumait, akkor egyértelművé válik, hogy ki húzta elsősorban az igát az anyabanda fénykorában. Így nem meglepő, hogy Luca olyan maradandót alkotott már az előző lemezzel is, hogy ha lesznek hasonló jellegű bandák a jövőben, akkor sem kerül veszélybe pozíciója a marketing szempontból jól csengő cinematic metal dobogóján. A másodikként érkezett ’Prometheus, Symphonia Ignis Divinus’ pedig mindezt még egy szinttel feljebb tornássza, még akkor is, ha olykor úgy érzi a hallgató, hogy átesünk a ló túlsó oldalára és túlzásokba, esetleg giccsbe fordul a történet.

„Jó munkához idő kell” – gondolta magában ezúttal is Turilli, és nem aprózta el a dolgokat. Hét hónap zeneszerzés után még hét hónapot bíbelődött a keveréssel, de megérte, mert az első dobásnál – ha nem is sokkal – erősebb lett az új anyag. Rengeteg szín, hangulat és zenei kor tűnik fel a lemezen, kezdhetném az elsősorban a Rosenkreuz és a Prometheus című dalokban felfedezhető gregorián kórussal, ami azonnal visszarepít az ódon falú középkori templomokba, de említhetném az első albumon is bátran alkalmazott elektronikus elemeket is, melyek révén mindezt egy különös, 21. századi köd lengi be. Ha pedig tovább elemezgetjük a hallottakat, akkor természetesen megkapjuk a csapat védjegyévé vált filmes, filmzenés hangulatot is, ami találkozik a szimfóniákat megfestő nagyzenekari hangzással és olykor az operára emlékeztető énekbetétekkel. Az utóbbi időszakot nézve talán a legmesteribben összerakott rock/metal és komolyzene fúziót hallhatjuk ezen az albumon, és erre még rátesz egy lapáttal az a tény, hogy egyfajta hagyomány is kezd kialakulni, hiszen ezúttal is találunk egy lassabb, áriákra épülő szerzeményt a csomagban, ami most a Notturno címet kapta. Egyetlen hibapontja csak a műanyag hangú klasszikus gitár, de annyi baj legyen.

Figyelemre méltó a One Ring To Rule Them All elejének gitárhangzása, ami trombitaszerűen robban be a halk suttogás után, de érdemes kiemelni a 70 perces örvénylő zenéből az olasz szövegű Il Tempo Degli Deit is, mely üde színfolt csakúgy, mint a King Solomon And The 72 Names Of God keleties dallamai, ami engem a Kamelot hasonló ihletettségű szerzeményeire emlékeztet. A sok összetevőnek köszönhetően pedig a bő egy óra hamar elröppen, szinte az első taktusoknál megelevenedik előttünk egy történet, vagy film – ha már Luca ebben a kontextusban gondolkodik. Az albumon igazából nehéz hibát találni, kizárólag a hallgatón múlik, hogy képes-e befogadni ezt az alkotást, vagy esetleg úgy véli, hogy ez már neki túl sok, esetleg giccses. Őszintén megvallva, nekem pár alkalommal akadt ilyen érzésem, de ez nem tudja lerontani a lemezről kialakított összképet, hiszen rengeteg munkát öltek bele és ennek (is) köszönhetően remekül sikerült, úgyhogy nem volt kérdés, hogy milyen számot írok majd az értékelőlap végére.

Pontszám: 9