Lindemann: Skills in Pills

írta Bazsa | 2015.08.06.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Warner Music

Weblap: http://www.skillsinpills.com

Stílus: Industrial/gothic metal

Származás: Németország/Svédország

 

Zenészek

Till Lindemann – ének
Peter Tägtgren – gitár, sampler, programozás, hangszerelés

Dalcímek

01. Skills in Pills
02. Ladyboy
03. Fat
04. Fish On
05. Children of the Sun
06. Home Sweet Home
07. Cowboy
08. Golden Shower
09. Yukon
10. Praise Abort
11. That’s My Heart (bónusz)

Értékelés

Till Lindemann szólólemeze… és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Mert bár az alkotók nyilatkozataiból világosan kiderül, hogy miről is szól ez a projekt, a borítón mégiscsak a Rammstein énekesének neve virít, és ez félreértésekre adhat okot. Egy szólólemez ugyanis úgy készül, hogy egy adott stáb dalokat ír adott főhős számára, aki elénekli őket, majd learatja a babérokat. A csapat ebben az esetben a zenészi/zeneszerzői (Hypocrisy, Pain), illetve produceri/hangmérnöki (Dimmu Borgir, Amon Amarth, Amorphis, Children of Bodom, Celtic Frost, Immortal stb.) minőségében egyaránt elévülhetetlen érdemeket szerzett Peter Tägtgren nevű kompánia, aki itt azonban nem csupán egy a zenét az énekes segge alá toló háttérember, hanem egyenrangú partner. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a ’Skills in Pills’ olyan már-már tipikusnak is mondható Tägtgren/Pain-dalokat tartalmaz, melyeket történetesen a szövegeket is jegyző Lindemann énekelt fel, és kettejük egymásra hatása öntött végleges formába.

Mindezt nem csupán a történeti pontosság miatt volt fontos tisztázni, hanem azért is, mert – éppen a névválasztásnak köszönhetően – a lemez valószínűleg rengeteg olyan emberhez is eljut, akik a Rammsteint leszámítva alapvetően távol tartják magukat a metalzenétől, most hallanak először Tägtgrenről, a Painről, és úgy általában nem tudnak (és nem is akarnak) eligazodni a színtér ügyes-bajos dolgai között. (Ahová egyébként – legalábbis zenéje alapján – kedvencük is tartozik. Metallica/Tankcsapda-effektus, ugye…) És főként azért, mert a hanganyagon tökéletesen meg is hallatszik, hogy közös munka eredményeként jött létre.

Nem mintha a Rammstein és a Pain zenei világa annyira eltérne egymástól, meg hát ha magát a műfajt nézzük, akkor utóbbi eleve az előbbi követőjének tekinthető; a német csapat nélkül ugyanis ez a súlyos, mélyre hangolt gitárokkal, egyszerű riffekkel, elektronikával telezsúfolt, sötét atmoszférával rendelkező indusztriális metalzene valószínűleg ebben a formájában nem is létezne. (És akkor a látvány- és showtechnika terén végzett úttörő munkáról még nem is beszéltünk.) Ugyanakkor az mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem szolgai másolásról van szó, és bár a zenei eszközök használata terén csupán árnyalatnyi különbségekről beszélhetünk, a két zenekar hangulat- és dallamvilága azért ha nem is markánsan, de jól hallhatóan elkülönül egymástól.

A ’Skills in Pills’ pedig nagyjából a két hangzás metszéspontjában helyezhető el: a Rammsteinénél valamivel lazább szövetű, kevésbé szikár és szögletes, de még így is rendkívül súlyos zenei alapokkal van dolgunk, Till pedig… nos hát valószínűleg ha akarná se tudná meghazudtolni magát – orgánuma ugyanis annyira karakteres, hogy még a teljesen érthetetlenül elfeledett olasz mester alpári dajcsesz diszkóslágeréből is simán kihozna egy Ich Will-féle Ramm-klasszikust. Egyedül az angol nyelv hathat furcsán, de nem kell hozzá sok idő, hogy megszokja az ember, főleg azért, mert az énekstílusnak, a hanghordozásnak és a ritmizálásnak köszönhetően nem is elképesztő a változás.

A lemezt megelőző rövid előzetesek, de még a felvezető klip, a zseniálisan aberrált Praise Abort alapján sem lehetett pontosan belőni, hogy mi sül ki ebből a fúzióból (leszámítva persze azt, hogy retardáltság szempontjából tökéletes az összhang a két jómadár között). Mivel a siker már eleve garantált volt, akár haknira is vehették volna a figurát (hiszen ez a projekt voltaképp jutalomjáték mindkettejük számára), de szerencsére a páros hozta a kvalitásaikhoz és a tehetségükhöz méltó teljesítményt. Sőt! A ’Skills in Pills’ a maga műfajában egy közel hibátlan mestermű, tíz irdatlan indusztriális metal slágerrel, a feledhető bónuszt leszámítva üresjárat és gyengébb pillanatok nélkül. A sláger kifejezést pedig valóban szó szerint kell érteni: mindegyik dal első hallásra betalál, olyannyira, hogy a súlyos, ugyanakkor dallamos zenék rajongói sikongatni fognak örömükben. Pedig a recept nem bonyolult: a bunkóság határát súrolóan primitív riffek (incl. a Tägtgren-műhelyre jellemző száraz, horzsoló gitársound), egyszerű, de annál fogósabb dallamok és harmóniák, és ezt az egészet a minimálra vett ritmusjáték, valamint a tökéletes tempóválasztások teszik iszonyat húzóssá, a hangszínek és témák tekintetében is kreatívan használt samplerek pedig színessé és pofátlanul hatásossá.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a dalok egy kaptafára íródtak volna; a lemez egy pillanatra sem lépi át az anyabandák (Peter esetében itt értelemszerűen a Painre kell gondolnunk) zenéje által meghatározott kereteket, azokon belül viszont a két csapat minden jellemző stílusjegyét felvonultatja. Feszes zakatolások és lassan hömpölygő döngölések keverednek itt sötét tónusú, monumentális pillanatokkal, romantikával, groteszk humorral és öniróniával. A lemez tehát kifejezetten változatos, ami Till és Peter képességeit ismerve nyilván senkit nem ért váratlanul, az azonban még a legelfogultabbakat is meglepheti, hogy ennyire kiegyensúlyozott a színvonal. Ennél jobban nem is érdemes belemenni a részletekbe, hiszen innentől már csak egyéni ízlés alapján lehet bármelyik dalt kiemelni (ami jelen esetben egyébként a Rammstein és a Pain tökéletes ötvözeteként leírható, arcletépő Ladyboy, az emelkedett gót lírai, a Home Sweet Home, és az aberráltan galoppozó, lónyihogással, ostorcsapkodással megspékelt Cowboy).

A nagy tehetségek tehát hozták a nagy teljesítményt, egy apró hiányosságról azonban érdemes említést tenni – és ezt sem valamiféle ellenállhatatlan fikázási kényszer, hanem a páros iránt érzett tisztelet mondatja ki. Két ilyen kvalitásokkal rendelkező zenésztől ugyanis a csúcsforma mellett joggal várhatunk el bizonyos mértékű merészséget és kísérletező kedvet is. A ’Skills in Pills’-ről viszont ez teljes mértékben hiányzik; nincs rajta semmi, ami egy kicsit is kilépne az irányadó anyazenekarok komfortzónájából. És ez valahol nagy kár, mert ebben a kooperációban bizony bőven volt potenciál például a metal és az elektro összekeverésében rejlő lehetőségek kiszélesítésére, de el lehetett volna játszani a Hypocrisy-féle extrém metalos hatások beemelésével is. Hogy a tipikusan beteg elmék fantáziálásából születő, igazán morbid és meghökkentő zenei gegekről már ne is beszéljünk. Kihagyott ziccer.

Pontszám: 8.5