Symphony X: Underworld

írta TAZ | 2015.07.29.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.symphonyx.com/

Stílus: Progresszí­v power metal

Származás: USA

 

Zenészek

Russell Allen – ének
Michael Romeo – gitár
Michael Pinella – billentyűs hangszerek
Michael LePond – basszusgitár
Jason Rullo – dob

Dalcímek

01. Overture
02. Nevermore
03. Underworld
04. Without You
05. Kiss Of Fire
06. Charon
07. Hell And Back
08. In My Darkest Hour
09. Run With The Devil
10. Swansong
11. Legend

Értékelés

A Symphony X nem azok közé a bandák közé tartozik, akik tömegtermelésre álltak be a lemezipar megroggyant helyzete miatt, hanem egyfajta zenei céhként működnek. Bár érzékelhetően sokkal kevesebbet hallani róluk, és nincs annyi lemezmegjelenésük sem, mégis képesek ezt ellensúlyozni magas minőségű alkotásaikkal. Azt hiszem, nem igényel különösebb bemutatást a New Jersey-i banda, akik már 2000 óta változatlan felállásban ontják magukból a jobbnál jobb prog-power eposzokat. Legutóbb egy igen kemény és félelmetesen összetett albummal jelentkeztek az ’Iconoclast’ személyében, mely megosztotta a rajongókat, hiszen akik nincsenek oda a húsba maró riffekért és Russell Allen keresztapásra vett szigorú figurájáért, azok kisebb csömört kaphattak a lemeztől. Nekem személy szerint nagy kedvencem volt a majd' másfél órás játékidő ellenére is, nagyon jó szolgálatot tett például egy-egy punnyadt reggelen.

Az utóbbi időben azonban mégsem voltam teljes mértékben megelégedve Russell szerepléseivel, hiszen kissé soknak érzem azt az őrületes rekesztést, amit például az Adrenaline Mobban rendszeresen bemutat. Komolyan mondom, lassan már azt is elfelejtjük, milyen az, amikor szépen, hajlékonyan énekel. Persze a legutóbbi Allen/Lande korongon azért volt tiszta ének is, csak ott épp a dalok nem sikerültek annyira jól, ahogy a januári Level 10 lemez sem győzött meg maradéktalanul, kissé retrós anyag született, agyonkoptatott panelekkel körberakva. Ezek után kissé féltem, hogy mit hoz majd a négy év után megjelenő ’Underworld’, amit úgy harangozott be a banda, hogy egyfajta keveréke lesz mindannak, amit az elmúlt években csináltak. Az ilyen kijelentések amellett, hogy bizakodásra adnak okot, kicsit vészjóslóak is, hiszen azt sejtetik, hogy bizony elfogyott az ötlet, a muníció. Azonban amíg olyan játékmesterek vannak egy csapatban, mint Michael Romeo vagy Michael Pinella, aggodalomra semmi ok. Kétségeinket ráadásul az első kislemezdalként kiadott Nevermore azonnal sutba vágta, ugyanis a Symphony X-hez méltó, szólisztikusan követhetetlen riffszörnyetegek és Russell Allen szárnyaló dallamai uralkodnak, végre rekesztés, erőlködés nélkül.

A komplex, agyas ’Iconoclast’ koncepciózus világa után az ’Underworld’ valamilyen szinten könnyedebb, ha lehet ilyet mondani, hiszen a rövidebb műsoridő mellett kevesebb az igazán összetett dal is. Sokkal inkább a fogósságra mentek rá Romeóék, mindezt pedig úgy, hogy mégis van tematikája az albumnak. Dante Isteni színjátéka rengeteg szerzőt megihletett már zenei stílustól függetlenül, és most úgy tűnik, a srácokat is elkapta a sztori, bár ők egy fejezetre, mégpedig a Pokolra összpontosítottak és ezt próbálták megzenésíteni a prog-power eszköztár segítségével. Russell Allen és Michael LePond basszer folyamatos vendégszereplései, Jason Rullo pedig betegsége miatt feltehetőleg nem vett részt olyan aktívan a zeneszerzésben, mint a két Michael, a lemez azonban mégsem egysíkú, hanem igazán változatos és élvezetes. Az ezúttal kicsit teátrálisabb hangulatot a lemez nyitánya (Overture) azonnal megidézi, ami szigorú menetelésbe vezet át a Nevermore-ban. Az ’Iconoclast’ szokatlan ércessége ugyan nem fedezhető fel a dalokban, azonban rengeteg olyan összetevő felsejlik, ami korábban meghatározó volt a bandára: ilyen például a korábban említett és régóta hiányolt dallamos Allen-ének, vagy Michael Pinella ’90-es éveket idéző billentyűhangzása az Underworldben. És hogy az újkori megszólalás se menjen feledésbe, egy-egy ’Paradise Lost’-ból kölcsönzött részt azért kegyetlenül odaszögelnek a számokba, ezzel téve még élvezetesebbé az anyagot. Azokról sem feledkezett meg a csapat, akik a lírai oldalukkal is jó viszonyban vannak, nekik szól a Without You, amiben Romeo az akusztikus gitárt is előkapta a sufniból. Kicsit az Accolade eposzokra emlékeztet megszólalásában a dal, annyi különbséggel, hogy nincsen a végtelenségig nyújtva.

Az alvilág kegyetlenségét a két középső számban érhetjük tetten, a Kiss Of Fire például death metalos felhangokkal is bír pár pillanat erejéig, amire Jason Rullo visszafogott blastbeatjei erősítenek rá. Amikor pedig azt hinnénk, csak egy eszetlen aprítást tolnak az arcunkba olasz maffiózós kegyetlenséggel, akkor jön a Charon egzotikus refrénje, mely elegánsan oldja fel a feszült hangulatot.

Semmi értelmét nem látom végigelemezni az albumot, hiszen mindegyik tétel magas színvonalú, igazán kiugró dalt ezért nem találni, talán csak személyes kedvenceket tudok kiemelni. Ilyen például a lemez egyetlen hosszú és változatos szerzeménye, a kilencperces To Hell And Back, vagy a laza Run With The Devil, aminek instrumentális részei erős Dream Theater párhuzamot hordoznak, de talán a lemez záróakkordjaként felcsendülő Legend az, ami elviszi a prímet. Miközben a hangszeresek újból bizonyítják, hogy képességeiknek nincs határa, addig Allen mester a refrénben egy olyan énektémát kanyarít, amihez hasonlót én már évek óta nem hallottam tőle. Romeo ujjai pedig megállíthatatlanul futkároznak a fogólapon, ráadásul úgy, hogy nem sok az, amit csinál, nagyon ízlésesen tömi tele hangokkal ezt a számot és persze az egész lemezt.

Negatívumként csak két apró dolgot tudok felhozni, mégpedig a nem túl modern dobhangzást, amin lehetett volna még dolgozni, illetve a kevés és halk vokált. Az Underworld és a Legend például intenzív ellenszólamokért, vastag kórusokért kiált, ezzel szemben olyan érzésem támad minden alkalommal, mintha egy koncertfelvételt hallgatnék. Hogy erről hogyan feledkezhettek meg Allenék, azt nem tudni, azonban ez legyen a legnagyobb problémám valaha is egy lemezzel.

Pontszám: 8.5