Redemption: The Origins of Ruin
írta Tomka | 2007.03.22.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Olyan híres zenészekkel fémjelzett bandák, vagy "supergroupok" alakulásának esetében, amelynek tagjai már csupán nevükkel jelentős piaci értéket képviselnek, mindig fennáll egy bizonytalanság, illetve szkepticizmus az együttessel szemben, hiszen még a naiv, a kedvenceik iránt maximálisan elkötelezett rajongók fejében is megfordul a kérdés, hogy vajon az általuk annyira preferált muzsikusok nem csak a pénz csalogató szavának hívására állnak össze pluszban anyabandáik mellett egy kis "örömzenélésre". Általában ezek a projectek, szerencsére vagy sajnos, meg is szoktak bukni ezen az attitűdön, ha tényleg csak néhány eredetileg elvetett ötlet "újracsomagolásáról", más köntösben való eladásáról van szó. De, még ha nincs is erről szó, a zenészek által képviselt muzikális tudás sajnos nem szokott egyszerűen matematikailag összeadódni sajnos, bizonyítva, hogy két dudás általában tényleg nem fér meg egymás mellett, nemhogy 4-5, kivéve, ha Dream Theaternek hívják az adott bandát. Ritka az olyan eset, amikor a híres muzsikusok közös munkája produktív lesz, ne adj isten, innovatív vagy experimentális a saját stílusán belül. Talán senki nem fog vitatkozni azzal az állítással, hogy a Redemption-t besorolhatjuk a "supergroupok" ezen válfajába, hiszen olyan elismert zenészek alkotják a bandát, mint Ray Alder (Fates Warning), a fő agytröszt, Nick Van Dyk, vagy a FW turnégitárosa, Bernie Versailles, vendégként pedig Mark Zonder (sajnos most már csak ex-FW), vagy Michael Romeo (Symphony-X) is szerepelt már az együttesben. Ezek után valószínűleg senki nem fog meglepődni, hogy a stílus szigorúan progresszív irányból megközelített jófajta amerikai power metál. Joggal lehet ellenvetést tenni, hogy ebből a stílusból szinte minden puskaport ellőttek már mostanában a hatalmas dömpingnek köszönhetően, de pont a mennyiségi túltelítettség miatt nélkülözi a szcéna az igazán gondos, polírozott, profi anyagokat, és ebben a minőségben a Redemption az a banda, aki jelenleg talán a legmagasabb szintet képviseli, ráadásul mindezt egyéni hangnemben teszik, Alder és Van Dyk markáns kéznyomának köszönhetően. A Redemption muzsikájának legfőbb jellemvonása a multidimenzionalitás: a nagyon szigorú és kemény, az általában egész számon variáltan végigvonuló riffek, a többnyire lágyabb, érzelmileg mély énektémák, a szinte állandóan jelenlévő, atmoszférateremtő eszközként is funkcionáló szintifüggöny, illetve a komplex, sokszor "önálló úton" járó dobtémák összejátszása, vagy éppen radikális, egymást való ellenpontozása hatalmas kontrasztteremtésre képes, az album pedig ezen kontraszt variációinak halmaza, ami mérhetetlen kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Ezen zenei attitűd eredményezi az olyan kiváló számokat, mint például a Bleed Me Dry, ahol mondhatni, hogy a ének és az instrumentális partíció "külön utakon jár", természetesen csak a maga relativitásában, így kapunk egy egyszerre végtelenül szikár és dallamos nótát, amit a The Death of Faith And Reason az előbbi tekintetben még tovább fokoz, ahogy szinte földbe döngöl a kezdő bika riffjével, ami egyértelműen Nevermore hatásokat vonultat fel. A csúcspontot ebből az aspektusból a Memory jelenti, amely nagymértékben emlékeztet minden idők egyik legjobb progresszív metál nótájára, amit szintén ez a csodagyerek követett el, nevezetesen az előző albumon szereplő Sapphire nevű gyöngyszemre, amelyben nem lehet eléggé mélyre merülni, illetve úgy meghallgatni, hogy minden egyes apró részletet újra és újra végtelenül ki ne élvezzünk; talán a Memory a legkommerszebb nóta is egyben a lemezről - ha a lassúkat figyelmen kívül hagyjuk -, sokszor időt ad a hallgatónak, hogy fellélegezzen, nem annyira folyamatos a riffelés, ezzel párhuzamosan pedig olyan andalító, már-már giccses éneket produkál Alder mester, hogy az feltételezhetően sokáig nem fog távozni a "memóriánkból"! A gitárszóló pedig, csakúgy, mint a többi számban, egyszerűen zseniális, néhol David Gilmourt idézi: úgy indul, mintha egy centrális dallammotívumra lenne felfűzve, utána pedig gyilkos virgázásba csap át, amely minimális reakcióként is "leesett állat" vált ki. Talán nem meglepő, hogy bebizonyítják, hogy a líraiság önmagában is erős oldaluk, és a dallamorientáltságot önállóan is tudják egy számban prezentálni, még ha ez a szokásosnál rövidebb időtartamban is történik, de a címadó nóta 3 perce pont elegendő időt ad a felüdülésre, hogy aztán újra elmerülhessünk a progresszív metál magával ragadó végtelen folyamában. A dalszövegek, talán mondanom sem kell, hogy az igényesség és a polírozottság ugyanolyan magas fokát képviselik, mint a zene. Meglepődni ilyen "szigorú" banda esetében talán a témaválasztásokon sem kell, ugyanis Van Dyk-ék előszeretettel merülnek alá a "lélek bugyraiba" is, és boncolgatják az ilyetén témákat, így aki újfent acélharcosokról és a királyokról, na meg azok királyairól akar mesét hallgatni, feltehetőleg csalódni fog, de így az okos dalszövegek révén, amelyek persze senki egzisztenciális problémáit nem fogják megoldani, még egy újabb dimenziót nyújt a rajongóknak a banda, amelyben szintén el lehet mélyedni, még szorosabbra fűzve a kapcsolatot az egyébként is komplex produktummal. A zene előbb felsorolt tulajdonságaiból, de legfőképpen nagymértékű összetettségéből fakadóan elsőre nem fogadható be a maga zsenialitásában, bőven időt kell hagyni, hogy beérjen a gyümölcse, így az első blikkre hidegnek tűnő gigászi muzikális monstrum is meglágyulhat, sőt, a progresszív metál kedvelői számára garantáltan barátságos lesz, felejthetetlen élményben részesítve őket!
Legutóbbi hozzászólások