Kiske / Somerville: City Of Heroes

írta CsiGabiGa | 2015.05.28.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.facebook.com/pages/kiskesomerville/131881983519951

Stílus: Melodikus rock/metal

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Régen meséltem már nektek. Mai mesém főhőse egy lány és egy fiú. A lányt Amandának hívják, de nem azonos Lear király lányával, aki szintén az énekesi pályán helyezkedett el. A fiú neve Michael, de mindenki csak Kiskének hívja. Igencsak pöttöm gyerek lehetett, hogy még a kis jelzőt is becézték. De mint mondják, kis ember nagy hanggal jár, így nőket megszégyenítő magas hangjaival korán megalapozta hírnevét. Amandának pedig töltött galamb termete volt hasznára az éneklésben, hiszen volt mire támaszkodnia a hosszan kitartott magasaknak. Kiske tehát Helloween környékén riasztgatta a népet szőke fürtjei alól kibuggyanó elképesztő hangjával, miközben Amanda a Trilliumban trillázott. Ők ketten Avantasia fantáziavilágában találkoztak először, de Amanda sokáig csak a kórista lányok keserű kenyerét ette, míg Kiske igazi sztárként lépett a világot jelentő deszkákra.

Egyszer aztán megjelent a hős (mert hős minden mesébe kell!), egy igazi "Guitar Hero", fehér lovon és fekete gitárral, hogy felemelje Amandát. A lovára is, persze, de elsősorban a sztárok közé. Ez a hős egyébként is Magnusként vonzotta a sztárénekeseket. Jorn Lande és Russell Allen, (Allen/Lande), Bob Catley ('Immortal'), Mark Boals (The Codex), Tony O'Hora ('Escape Into The Sun'), Mike Andersson (Planet Alliance) és Tony Harnell (Starbreaker), mind-mind olyan első osztályú (nem első osztályos!) nótafák, akiknek Magnus Karlsson írt már szólólemezt. Volt, akinek többet is. Szóval elhatározta, megvajazza az utat Amandának is, hogy meghódítsa annak szívét, vagy legalább megtömje a saját bukszáját a szerzői jogdíjakkal (állítólag az ő hazájának jobban működik az Artist-Jussa). Ám közbeszólt a menedzser (mert a mai mesékben a hősöknek is van menedzserük): Kell egy húzónév a lemezre, hogy Amanda csodaszép hangjára is felfigyeljenek, ne csak a dekoltázsára! Így felkérték Kiskét, ugyan énekeljen már pár duettet Amandával. A menedzser, Mat Sinner, aki egyben munkaadója is volt hősünknek (ő adta alá a lovat a Primal Fearben), vállalta a produceri munkát és a dalszerzői feladatokba is besegített.

A végeredmény felemás lett. Ahogy mondják, tisztes iparosmunka, de nem szaladtam megvenni a lemezt. A nyitó Nothing Left To Say nagyon ütős, valamiért mégis másik dalokat preferáltak az előzetes videók elkészítésekor. Amandának megengedték ugyan, hogy kedvenc babáit magával hozza (3 dalt is írhatott a lemezre), de ezek nem arattak osztatlan sikert (mondhatnám, a lemez leggyengébbjei lettek), így aztán a Trilliumban folytatta a babázást Sander Gommansszal. Talán nem véletlen, hogy öt év telt el, mire folytatódott a történet. Közben Amanda visszaváltozott kóristalánnyá, mint Hamupipőke, mikor éjfélt ütött az óra, Kiske viszont (újra) megtalálta lelki társát, Kai Hansent, és készítettek egy uniszónikus űrhajót, mellyel már kétszer is telekürtölték a galaxis légüres terét.

A lány és a fiú 2014-ben újra találkoztak Avantasiában (aki nem hiszi, járjon utána, ott a Wacken videó), felmelegítették hát kapcsolatukat és a projektet, hogy megmutassák a világnak, tudnak ők jobbat is! Csakhogy itt belekavart a képbe az ügyeletes rosszfiú. Ha a gengszterképe alapján nem jönnél rá, hogy ő a főbűnös, csak nézd meg a nevét! (Mat Sinner.) Úgy döntött, magához édesgeti a teltkarcsú hölgyet azzal, hogy ezt a lemezt csak neki írja. Kiske neve meg csak ott lesz a borítékon. És ő hagyta, hogy Amanda fölé kerekedjen. (Azt hiszem, én is hagynám, ha itt lenne!) Pedig Kiske és a magas hangok úgy járnak együtt, mint a villám és a mennydörgés. Itt és most viszont egy elég érdekes herélésnek lehetünk tanúi: míg általában ez a procedúra szoprán hangú eunuchokat eredményez, Kiskéből éppen a magasakat herélték ki.

Pedig tényleg jobbak lettek a dalok, mint az első lemezen! A nyitó City Of Heroes mintha az I Want Out receptjére készült volna, csak Kiske szerepét a mélyen kezdett versszak utáni bridge-ben Amanda veszi át a középhangokkal, a refrén magasait pedig Kiske háttérvokáljával énekli. Ráadásul még az a vokál is annyira alul van keverve, hogy összhatásában egy – ha tetszik, ha nem, ide most nagyon illik a kifejezés – „female fronted” album született. Pedig egy kétlábdobos alappal még a Strato-szférába is eljuttatják a dalt. Ugyanerre a receptre csináltak még három remekművet: az Open Your Eyest, a Last Goodbye-t és a Run With A Dreamet. Kiske legmagasabb hangjait talán az Open Your Eyesban találjuk, annál a résznél biztos kiment vécére a producer.

A lemez másik fele viszont nem is akar női Helloween lenni. A Walk On Watert hallgatva Tuomás bátya a kunyhójában szomorkodik, hogy ez nem neki jutott eszébe. Hát igen, csak ehhez az kéne, hogy valaha még egy Nemo kaliberű slágert írjon musicaldallamok helyett, és végre egy tisztességes gitárost kellene kerítenie, aki odarittyent egy becsületeset a nóta közepére.

A következő három oldalon is kísért ez az megfoghatatlan Nightwish érzés. A Rising Up és a Salvation netten illeszkedik Anette-hez és az ő korszakához, Kiske itt is kap négy-négy sort, de mire felvinné a hangját, lekeverik. A refrénekben rendre Amandát küldik ki babért (amit ő le is arat becsülettel. Mármint a babért.). A Lights Out pedig nem egy UFO, csak egy klón (egy újabb Nightwish-klón), ám ezúttal az I Wish I Had An Angel dallamát rejtették el benne. Nem nagyon, csak annyira, hogy az egyszeri betelefonáló is megfejthesse. Amanda egyetlen magával hozott játéka ezúttal a Breaking Neptune, némi Ain't Talkin' 'Bout Love ízű riffel megbolondítva nem is lenne rossz, ha kevésbé felejthető refrént sikerült volna írni hozzá. Volt egyáltalán refrén? Elfelejtettem. A könnyek óceánja meg sziruppal van megtöltve, nekem legalábbis túl édeskés, ahogy Bajnai Gordon unokaöccse, Gordonka vezeti elő az alaptémát. És a refrénben már megint a nő a domina. De legalább a nehezén, a két leggyengébb felvételen túl vagyunk. Jönnek Kiske legjobb pillanatai az említett három dalban, amire ha Kotipelto énekelne rá, simán elhinném, hogy Stratovarius. Vagy legalább Cain's Offering.

Jacob Hansen keverte a Volbeat lemezeit és a legutóbbi U.D.O. albumot is, de előszeretettel dolgozik olyan „csajos bandáknak”, mint az Epica, az Amaranthe vagy az Imperia, úgyhogy jól gerjed a női hangokra, ami azt is jelenti, hogy az általa mixelt anyagok viszont nem gerjednek. A hangzásra tehát nem lehet panasz. Az énekpotmétert meg tudom, hogy Sinner ragasztotta le, hogy ne lehessen elmozdítani.

Pontszám: 8