Kamelot: Haven

írta TAZ | 2015.05.22.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.kamelot.com

Stílus: Szimfonikus prog/power metal

Származás: USA

 

Zenészek

Tommy Karevik – ének
Thomas Youngblood – gitár
Oliver Palotai – billentyűs hangszerek, szimfonikus zenekari hangszerelés
Casey Grillo – dob
Sean Tibbets – basszusgitár

Vendégzenészek:
Alissa White-Gluz – ének, hörgés (10, 12. szám)
Charlotte Wessels – ének (5. szám)
Troy Donockley – ír furulya (5. szám)
Sacha Paeth – gitár
Miro – billentyűs hangszerek (4, 8. szám)
Dennis Hornung – nagybőgő (1. szám)
Haven kórus: Cloudy Yang, Grazia Sposito, Herbie Langhans, Thomas Rettke

Dalcímek

01. Fallen Star
02. Insomnia
03. Citizen Zero
04. Veil Of Elysium
05. Under Grey Skies
06. My Therapy
07. Ecclesia
08. End Of Innocence
09. Beautiful Apocalypse
10. Liar Liar (Wasteland Monarchy)
11. Here's To The Fall
12. Revolution
13. Haven

Értékelés

Thomas Youngblood szinte egyedül, hosszú és verítékes munkával húzta fel az elmúlt két és fél évtizedben a Kamelot monumentális és sötét várfalait. A ma már igen impozáns erődítmény Roy Khan távozása után sem vesztett tartásából, lazán kiállta a szakma és a rajongók kommentviharait a ’Silverthorn’ megjelenésének idején. Hozzáteszem, nem is volt miért fanyalognunk, ugyanis annak ellenére, hogy az albumtól mindenki tartott egy kicsit, egyenletesen magas színvonalú lett. Bár kevés újdonsággal szolgált, mondhatni biztonsági játékra törekedett vele a csapat, mégis nagy siker övezte, anno én is ódákat zengtem róla. Ezúttal viszont az új énekestől, Tommy Kareviktől joggal várhattunk el egy sokkal egyedibb hangvételt és intenzívebb jelenlétet a ’Silverthorn’-hoz képest, így kíváncsian vártam mit hoz majd az új, sokkal komorabb világot felvázoló utód, a 'Haven'.

Ha már szóba került a komorság: számomra kicsit érthetetlen, hogy miért nem tudnak kimászni Thomasék a ’Ghost Opera’ óta a darkos, szimfonikus mocsárból. Elképzelhető, hogy úgy gondolják, most megtalálták a saját stílusukat, és tökélyre fejlesztették a kifejezőeszköztárukat. Ennek a „megelégedésnek” köszönhetően az utóbbi időben felszaporodtak a kiszámítható zenei panelek és az olyan instant szerzemények a csapat lemezein, mint például a ’Ghost Opera’ címadójára hajazó Veil Of Elysium. Nem mondom, jó dal, de nagyon kiszámíthatóak az ilyen szimfonikus zenekarral körbeölelt duplalábgépes opuszok, így nem is izgatja sokáig az ember fantáziáját. A másik dolog, hogy 2007-ig bezárólag minden albumnak volt egy saját stílusa, identitása, ami valamiért a ’Poetry For The Poisoned’ után elveszett. Hiába sikerült jól a ’Silverthorn’, a lemezek tartalma és külcsín is kezd uniformizálódni, kicsit jellegtelenné válni. A ’Haven’ is valamilyen módon ebbe a szürke, már-már a számomra leggyengébbnek tartott ’Poetry’ album világába repít el, többszöri meghallgatás után sem tudtam száz százalékban elégedetten hátradőlni.

Pedig a kezdés nagyon ígéretes, a Fallen Star menetelő, mondhatni színtisztán kamelotos ritmusaira Tommy elképesztően fülbemászó énektémákat ragasztott, bár aki legutóbb is fanyalgott a Roy Khan áthallások miatt, akkor az most önmagából kikelve fogja számon kérni a srácokat, ugyanis a falzettezés és a khani frazírok most sokkal erőteljesebben előtörnek. És nemcsak ebben a dalban, hanem mindegyikben, a legnyilvánvalóbban talán az album legszebb balladájának, a Here’s To The Fall elején. Nem szeretnék folyton hasonlítgatni korábbi dalokhoz, de nem tehetek mást, hiszen ahogy említettem, ugyanazokból a dolgokból merítenek a srácok, itt például az Abandoned és az Epilogue énektémjának fúzióját csodálhatjuk meg. Ami viszont más, mint korábban, azok a szimfonikus betétek. Oliver Palotai érkezésével nagyot lépett előre a zenekar ilyen téren, valahol neki is köszönhető az a sötét, teátrális vonal, ami már évek óta felfedezhető a zenekar dalaiban. A ’Silverthorn’-nal ellentétben nem uralkodik annyira a komolyzenei hangzás a szerzeményeken, például a lemez egyik legjobb dala, a modern, zaklatott Insomnia is alig merítkezik meg a nagyzenekari fürdetőtálban. Ahol viszont előtör a szimfonikus zenekar, ott nagyon igényesen és összhangzattanilag is pontosan kidolgozott zenei megoldásokkal találkozhatunk. Nem véletlenül, hiszen Oliver képzettségét rendszeresen kamatoztattatta az utóbbi időben, például az Epica koncertjeire, illetve albumaira is besegített a hangszerelésbe.

Bár eddig azt hangoztattam, hogy alig kísérleteznek újdonságokkal Thomasék, azért néhány új dolog mégis előkerül a lemezen. Itt van például minden idők legkeményebb Kamelot dala, a bevezetőjében death metalos felhangokkal bíró Citizen Zero, vagy a musicalbe hajló Under Grey Skies, a Liar Liar és a Revolution, melyben felbukkannak az ezúttal is elmaradhatatlan vendégszereplők, jelen esetben Troy Donockley, Charlotte Wessels és Alissa White-Gluz. Korrekt szerzeményekről van szó, bár hozzám egyáltalán nem áll közel a musical, így a Nightwish sípmesterével kiegészített dal kifejezetten giccsesnek tűnik, a Revolution pedig olyan, mintha túl nagyot akarnának egyszerre markolni Kameloték. Szerteágazó és kemény dal, mégsem marad meg az ember fejében egy valamirevaló dallam sem, bár a sejtelmes középrész kifejezetten tetszetős. Ezek a dalok és a felesleges átvezetők (Ecclesia), levezetők (Haven) alaposan lehúzzák a lemez élvezeti értékét, hiába az első négy-öt remek nóta, illetve a még slágeresnek mondható My Therapy, valamint a zenészek kiváló teljesítménye. A méltatlanul alulértékelt Casey Grillo például megint megmutatja, milyeneket tud pörgetni a dalokban, a keleti ízekkel megbolondított Beautiful Apocalypse elején nagyon ötletesen ritmizál a lábdobon, de végső soron az összes dalt ízesen tolja végig, amire a remek hangzás is rásegít egy lapáttal, ezt nem másnak, mint Jacob Hansennek köszönhetjük.

Úgy érzem, a Kamelot nagyon egyben van, a zene kezd egyre grandiózusabbá válni, a felállás stabil, mindenki ezer százalékon ég, ennek ellenére most valami félrecsúszott, mert ugyan a lemez eleje bitang erős, a második rész viszont abszolút felejthető és nagyon zavaros. Talán nem ártana megfontolni Youngbloodéknak, hogy kivel készítik a követező albumot, ugyanis a ’The Fourth Legacy’ óta (!) a Sacha Paeth, Miro páros segítségével munkálkodnak, ami valóban ad egy biztos pontot a csapatnak, viszont most már nem ártana kicsit kilépni a komfortzónából és új utakra ráfordulni.

Pontszám: 7