Arcturus: Arcturian

írta RemedyLane666 | 2015.05.20.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Prophecy Productions

Weblap: https://www.facebook.com/arcturusnorway

Stílus: Avantgárd metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Hosszú pályát járt be a Steinar "Sverd" Johnsen billentyűs által alapított norvég Arcturus az elmúlt szűk 25 évben. Pusztán ezt az életutat egy külön cikkben is érdemes volna kielemezni töviről-hegyire, de röviden talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a kísérletezős zenék északi atyjai a legkorábbi anyagaikon is hozták azt a borús, egyben komplex és érdekfeszítő muzsikát, amit a legújabb lemezeiken is mutatnak. A stílusuk avantgárd metal, de progresszív elemeket is alkalmaznak, melyeket a norvégok egy egészen új megközelítésben tálaltak már a ’90-es években is. E stílus elkötelezett hívei és a sajtó által egyaránt isteni alkotásként elkönyvelt ’La Masquerade Infernale’ lemezük végül felrepítette őket az „underground rivaldafényébe”, azonban az állandó tagcserék nem könnyítették meg a zenekar életét. Simen Vortex énekesi kvalitásait szintén lehetne egy külön cikk keretén belül elemezni, hiszen már a Borknagar ’Quintessence’ című lemezén nyújtott teljesítménye alapján csábította el Norvégia leghíresebb extrém metál csapata, a Dimmu Borgir, és lett ezáltal az északi ország legkeresettebb énekeseinek egyike. Az Arcturus így már nem fért bele az életébe, ezért az Ulvert és korábban szintén a Borknagart erősítő Garm, azaz valódi nevén Kristoffer Rygg lépett a helyére, és tette le névjegyét a ’The Sham Mirrors’ lemezen. A rajongókat megosztotta az alkotás, pedig a recept nem sokat változott, mégis Simen hangját akarta a többség újra hallani az Arcturus színeiben. Vortex a 2005-ös ’Sideshow Symphonies’ albummal tért vissza az Arcturus soraiba, de sajnos ez a felvirágzás sem tartott sokáig, ugyanis a 2006-ban rögzített oslói DVD kiadása után csendes pihenőre kényszerűlt a zenekar. Tíz évet kellett várni ahhoz, hogy újraéledjen a társulat, de ez a visszatérés mindenért kárpótolt, ugyanis az ’Arcturian’ az előzetes ígéretekhez mérten pontosan azt hozza, amit hallani szerettem volna tőlük.

No, nem a bivalyerős hangzást, mert az is autentikusan a ’90-es éveket idézi, akárcsak a dalszerkezetek, viszont az énektémák a legutóbbi ’Sideshow Symphonies’ című korongjukra emlékeztetnek. Tudom, nem illik a negatívumokkal kezdeni, de ennek az oka nem más, minthogy egy-két percnyi üresjáratot és a hangzást kivéve az ’Arcturian’ több mint letaglózó alkotás. A dalok nagyon erősek, az elektronikus betétek is nagyszerűek, az énektémák most talán még fogósabbak, és az arányok is nagyon egységesek.

A nyitó dal a már előzetesen kiküldött The Arcturian Sign a hagyományosabb Arcturus számok sorát erősíti, leszámítva a közepén található, itt új elemnek számító gitárszólót. Igen, hagyományos értelemben vett gitárszólót kapunk, ami tökéletesen színezi tovább ezt az amúgy is eklektikus tételt. Később találhatunk három, a legkevésbé sem hagyományos dalt, amelyek számomra a lemez legkiemelkedőbb alkotásai, nevezetesen a Crashland, a Warp és a Game Over. Ennyire befogadható, könnyed szerkesztésű dalokat talán még sosem írtak korábban. Jönnek a gitárszólók, emlékezetes pillanatokkal teli minden énektéma, a billentyűk pedig ráteszik minderre azt a hangulatot, amitől tudjuk, hogy ez az Arcturus. A feljebb említett Crashland és a Warp közé beékelődik egy rendkívül komplex, főleg a régi black metalos időket (is) idéző szerzemény, mely az Angst nevet viseli. Muszáj megemlítenem, hogy Hellhammer többek között itt is hozza azokat a csak rá jellemző dobos groove-okat és időket, amitől biztosan minden rajongónak feláll a szőr a karján.

A Demon elektronikus tétele jót tesz a fáradt füleknek, e könnyed, pihentető dalt pedig a Pale követi, melynek különlegessége szintén a ragadós énektémákban, valamint a dal második felére kialakuló, extrém vokálokat is felvonultató darálásban gyökerezik. A The Journey egy instrumentális elektronikus-akusztikus szösszenet, szintén remek hangulatkeltő, egyben pihentető tétel, nem úgy, mint az azt követő Archer. Itt újból visszatérünk az autentikusnak mondható Arcturus-arculathoz, a lassan őrlő témákat egy rövid időre feloldó akusztikus rész után megint eluralkodik a káosz, és épül egyre dinamikusabban egészen a legvégéig. A lemez zárásaként a Bane hozza el nekünk a pszicho cirkuszt, ez is a klasszikus dalok táborát erősíti. A dal második (akusztikus) felétől kibontakozó szimfonikus rész tesz pontot elegánsan ennek a csodás utazásnak a végére.

Pontszám: 9