Arcturus: Arcturian

írta RemedyLane666 | 2015.05.20.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Prophecy Productions

Weblap: https://www.facebook.com/arcturusnorway

Stílus: Avantgárd metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek
ICS Vortex - ének, billentyűk (8. szám) Mí¸llarn - gitár, tuba (1. szám), billentyűk ( 1., 2., 8., 10. szám), vokál (1. szám), ének (10. szám) Skoll - basszusgitár, vokálok (8. szám) Sverd - gitár, billentyűk
Dalcímek
01. The Arcturian Sign 02. Crashland 03. Angst 04. Warp 05. Game Over 06. Demon 07. Pale 08. The Journey 09. Archer 10. Bane
Értékelés

Hosszú pályát járt be a Steinar "Sverd" Johnsen billentyűs által alapított norvég Arcturus az elmúlt szűk 25 évben. Pusztán ezt az életutat egy külön cikkben is érdemes volna kielemezni töviről-hegyire, de röviden talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a kísérletezős zenék északi atyjai a legkorábbi anyagaikon is hozták azt a borús, egyben komplex és érdekfeszítő muzsikát, amit a legújabb lemezeiken is mutatnak. A stílusuk avantgárd metal, de progresszív elemeket is alkalmaznak, melyeket a norvégok egy egészen új megközelítésben tálaltak már a ’90-es években is. E stílus elkötelezett hívei és a sajtó által egyaránt isteni alkotásként elkönyvelt ’La Masquerade Infernale’ lemezük végül felrepítette őket az „underground rivaldafényébe”, azonban az állandó tagcserék nem könnyítették meg a zenekar életét. Simen Vortex énekesi kvalitásait szintén lehetne egy külön cikk keretén belül elemezni, hiszen már a Borknagar ’Quintessence’ című lemezén nyújtott teljesítménye alapján csábította el Norvégia leghíresebb extrém metál csapata, a Dimmu Borgir, és lett ezáltal az északi ország legkeresettebb énekeseinek egyike. Az Arcturus így már nem fért bele az életébe, ezért az Ulvert és korábban szintén a Borknagart erősítő Garm, azaz valódi nevén Kristoffer Rygg lépett a helyére, és tette le névjegyét a ’The Sham Mirrors’ lemezen. A rajongókat megosztotta az alkotás, pedig a recept nem sokat változott, mégis Simen hangját akarta a többség újra hallani az Arcturus színeiben. Vortex a 2005-ös ’Sideshow Symphonies’ albummal tért vissza az Arcturus soraiba, de sajnos ez a felvirágzás sem tartott sokáig, ugyanis a 2006-ban rögzített oslói DVD kiadása után csendes pihenőre kényszerűlt a zenekar. Tíz évet kellett várni ahhoz, hogy újraéledjen a társulat, de ez a visszatérés mindenért kárpótolt, ugyanis az ’Arcturian’ az előzetes ígéretekhez mérten pontosan azt hozza, amit hallani szerettem volna tőlük.

No, nem a bivalyerős hangzást, mert az is autentikusan a ’90-es éveket idézi, akárcsak a dalszerkezetek, viszont az énektémák a legutóbbi ’Sideshow Symphonies’ című korongjukra emlékeztetnek. Tudom, nem illik a negatívumokkal kezdeni, de ennek az oka nem más, minthogy egy-két percnyi üresjáratot és a hangzást kivéve az ’Arcturian’ több mint letaglózó alkotás. A dalok nagyon erősek, az elektronikus betétek is nagyszerűek, az énektémák most talán még fogósabbak, és az arányok is nagyon egységesek.

A nyitó dal a már előzetesen kiküldött The Arcturian Sign a hagyományosabb Arcturus számok sorát erősíti, leszámítva a közepén található, itt új elemnek számító gitárszólót. Igen, hagyományos értelemben vett gitárszólót kapunk, ami tökéletesen színezi tovább ezt az amúgy is eklektikus tételt. Később találhatunk három, a legkevésbé sem hagyományos dalt, amelyek számomra a lemez legkiemelkedőbb alkotásai, nevezetesen a Crashland, a Warp és a Game Over. Ennyire befogadható, könnyed szerkesztésű dalokat talán még sosem írtak korábban. Jönnek a gitárszólók, emlékezetes pillanatokkal teli minden énektéma, a billentyűk pedig ráteszik minderre azt a hangulatot, amitől tudjuk, hogy ez az Arcturus. A feljebb említett Crashland és a Warp közé beékelődik egy rendkívül komplex, főleg a régi black metalos időket (is) idéző szerzemény, mely az Angst nevet viseli. Muszáj megemlítenem, hogy Hellhammer többek között itt is hozza azokat a csak rá jellemző dobos groove-okat és időket, amitől biztosan minden rajongónak feláll a szőr a karján.

A Demon elektronikus tétele jót tesz a fáradt füleknek, e könnyed, pihentető dalt pedig a Pale követi, melynek különlegessége szintén a ragadós énektémákban, valamint a dal második felére kialakuló, extrém vokálokat is felvonultató darálásban gyökerezik. A The Journey egy instrumentális elektronikus-akusztikus szösszenet, szintén remek hangulatkeltő, egyben pihentető tétel, nem úgy, mint az azt követő Archer. Itt újból visszatérünk az autentikusnak mondható Arcturus-arculathoz, a lassan őrlő témákat egy rövid időre feloldó akusztikus rész után megint eluralkodik a káosz, és épül egyre dinamikusabban egészen a legvégéig. A lemez zárásaként a Bane hozza el nekünk a pszicho cirkuszt, ez is a klasszikus dalok táborát erősíti. A dal második (akusztikus) felétől kibontakozó szimfonikus rész tesz pontot elegánsan ennek a csodás utazásnak a végére.

Pontszám: 9