Ossian: Lélekerő

írta baumann | 2015.05.23.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Hammer Records

Weblap: http://ossian.hu

Stílus: Heavy metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Paksi Endre - ének Rubcsics Richárd - gitár Erdélyi Krisztián - basszusgitár Kálozi Gergely - dobok
Dalcímek
01. Hajt a szí­v 02. A Barát 03. Ahányszor látlak 04. Egyszerűen 05. Lélekerő 06. Visszajövök 07. Hiába szép 08. Születésnap 09. Búcsú 10. Üzenet 11. Mind itt vagyunk
Értékelés

Enyhén remegő kézzel emelem számhoz a sárga Szimfóniát, amit apámtól „kölcsönöztem”, mélyre szívom a füst-állagú bátorságot. Másik kezemmel egy árva dobozos Soproniba kapaszkodom keservesen. Metsző hideg van, ereszkedik lefele a köd, persze a morális védelem, amit vékony bőrdzsekim biztosít, nyilván kategóriákkal fontosabb, mint a hőháztartásom stabilitása. A Pecsa előtt állunk a beengedésre várva, körülöttünk bőrbe-vasba tekert, fekete cuccos-jettás tömeg, szimatszatyrokon kézzel rajzolt-hímzett logók, itt-ott csorda-éneklés, elhagynakszázakjönnekezrek... 2000-et írunk, életem első metal koncertjét várom, és mindjárt elájulok az idegtől. Barátnőm szemében a saját érzéseim csillognak: itt vagyunk! Nehezen hisszük el, akkora dolog: hőn szeretett lemezeink nemzői, életfilozófiánk megéneklői, itt mindjárt, élőben, együtt, és még szöknünk sem kellett, mert csodával határos módon a szüleink is elengedtek, ebben reménykedni sem mertünk. Körbeért a világ, most minden tökéletes. Nemcsak a magyar, a nemzetközi színtéren sincs nagyon sok banda, amely integritásával, már-már balekba hajló őszinteségével ilyen erejű benyomást tudna tenni tágra nyitott lelkű, még minden jóban hívő, a nagybetűs életet alig váró kicsi ember-kezdeményre. Elébe állunk és az Ossian nem okoz csalódást.

Tekerjünk előre 15 évet, és itt találjuk a bandát, kicsit módosult felállásban, de esszenciájában változatlanul, nem kisebb jubileumot ünnepelve, mint a 20. stúdióalbumuk megjelenését, amely amolyan magányos fénysugárként kerek egy hónapja látta meg a kiábrándító, bizonytalan, magyar napvilágot. Megint lemásolták az 'Acélszív'-et... Maróthy-Vörös-Tobola nélkül szart sem érnek, az albumokat futószalagon tolják kifele, Paksi hangja szar, inkább felteszem a Repatarurgyánt... – hallatszik rögtön itt-ott, kiszámíthatóan, bután, elkerülhetetlenül. Mindeközben a banda bocsánatkérő mosollyal az arcán a ’Lélekerő’ és másik 18 albumával abszolút uralma alá hajtja a MAHASZ listákat: a 2013-as, és eddig egyedüli aranylemez státuszt elért ’A Tűz Jegyében’-t három hét leforgása alatt körözi le az új lemez, ahol átlépi a platinát jelentő 4000 darabos eladási mutatót. Mindezt úgy, hogy egy darab videóklip és single nem készült. Mit tudnak ezek a fiúk? Mit lát bennük a 86 ezer ember, aki a Facebookon rájuk nyomta a lájkot? Mitől különlegesek?

Sosem kergettem egetverő álmokat, célokat, nem keveset nem sokat... Csak rend legyen a lelkemben s az életben, ennyi a lényeg... Az Egyszerűen szinte szánkba adja a választ: az Ossian zenéje nem eszképista, nem segít a hétköznapokból kiszabadulni. Nem fest színes ábrándképeket, hogy pár percre elfeledtesse a gondjainkat. Azok, akik nem magukban keresik a választ, akik mindenáron elkerülnék a befele nézést, most és mindig csak a fogást fogják keresni rajtuk. Nekik valóban nem szól a célját a nevében hordó 20. stúdióalbum: úgy ad lelkierőt tovább menetelni, hogy a valódi világunk, és igen, specifikusan magyar, némileg gyarmati jellegű valóságunk kérdéseire, kicsinek tűnő, közönséges, ámde annál általánosabb érvényű emberi dolgainkra szolgál magyarázattal, útmutatással, gyógyírral. Sötét képet fest? A valóság olykor elég sötét. Kispolgári? Hiszen kispolgárok vagyunk. És a heavy metal mindig is nekünk szólt. Nekünk jött létre, mi tartjuk életben évtizedek óta. Az Ossian úgy viszi a zászlót közel 30 éve, ahogy mi is toljuk magunk előtt az életet: keservesen, mindenért megküzdve, semmit sem ingyen kapva. A helyzetet felmérve, jobb híján elfogadva, de mégsem kiábrándulva, és soha fel nem adva. És mindig emlékez(tet)ve arra, hogy az alapvető emberi értékek társadalmi helyzettől függetlenül mindenkit megilletnek: hűség, bátorság, meg nem alkuvás, gyengébbek védelme, a szélbe pisálás mindenki alapvető jogai. A szerelem: úgy talál ránk, hogy nem kerestük, talán méltónak sem éreztük rá magunkat; a Barátság: az ember, aki akkor is lehetsz, ha körülötted minden széthullik, ha a lelkeden kívül épp semmi mást nem tudsz felajánlani. És persze a nagy equalizer, a halál: szabadulás, vagy befejezés? Endre az Üzenetben ezt a témát is az ellenkező oldalára fordítja: a téma az elengedés, a búcsú véglegességével való megbékélés. Itt és az album egészében tetten érhető az – általában idősödő emberekre jellemző – perspektívaváltás: bár egyes szám első személyben szól, egyre kevésbé áll „az én” a dolgok közepén. Hátralépve, egy önzetlenebb szemszögből vizsgálja az életet, önmagunkat.

Míg értelmileg az ember, az élet mint vezérmotívum köré csak laza szállal fűződnek a dalok, az audio-aspektus annál egységesebb. Alapvetően lassabb, maximum középtempóig gyorsuló, ráérős, a feszültséget nulláról orgazmusig építő szerkezetekkel operál az album, gyakran akusztikus kezdéstől ritmus- és vokálorgiáig tartó íven vezetve végig a hallgatót. Ehhez adódik még az Ossian által mindig is szívesen alkalmazott dúr-moll irányú hangnemváltogatás,  ami nemcsak az egyes számok, hanem az egész album hangulatát keserédesen reménytelire színezi, miközben a szövegek szigorúan a realitás köves talajára horgonyozzák. Az így keltett kettős feszültség adja majd azt az extra töltetet, ami miatt a ’Lélekerő’ rögtön szemközt talál: a fülhallgatóból rögtön szíven döf, azt sem tudod, mi lelt. Ez a hangulati befolyás aztán a Születésnapban éri el a csúcsát, ami egyébként kiszámíthatóan minden metalos szülinapi party tuti befutója lesz. A Wéber Attus 2014-es kilépését követő, ’94 óta példátlan egygitáros felállás sem kompromittálja a szövegek, a mondanivaló őszinteségét: míg a szólók a maguk retro jellegével szívszaggatóbbak, mint valaha, a korábban sokat használt, védjegy jellegű ikergitáros hidak, bár stúdiókörülmények között nyilván kivitelezhetőek lettek volna egy szem Rubcsics Ricsi által, teljes mértékben kimaradnak. Biztos lesz, aki hiányolni fogja ezeket, azonban számomra, aki a ’Fémzene’ után a 80-as évek Ossianjával estem először szerelembe, frissítő, pozitív élmény, majdhogynem déjá vu-érzés.

Ha már a déjá vu-nél tartunk, az első hallgatás alatt többször is megcsapja a hozzám hasonló, az Ossian-diszkográfiát mint a tenyerét ismerő rajongót: itt-ott újrahasznosítja saját korábbi munkáit a Paksi-Rubcsics szerzőpáros, amit objektíven észrevesz ugyan az ember, de én a magam részéről inkább tisztelgésnek, vagy akár óvatos emkékeztetőnek, mint lopásnak fogom fel. Persze talán van aki még emlékszik, hoztam már fel ezt az érvet más albumok kapcsán is: lehet, hogy az objektivitásom kicsit megkérdőjelezhető itt (is). Viszont nem kérek érte bocsánatot: Ossianon nőttem fel, az ő üzeneteik tapétázták ki tinédzser éveimben a szívemet (épp úgy, ahogy, ma már bevallhatom, a szobám falait a Jakab Viktor-képek...), ők segítettek, ha fájt, ha nem tudtam merre, ha a családom kibírhatatlansága elkergetett otthonról és csak a Vérmező padjain, piros Főnix ipari ízével a szájpadlásomon leltem menedéket, amikor nem tudtam, szerethetek-e majd úgy valakit, hogy hagyja is, hogy ki vagyok, leszek-e valaki. És ha ma a régi Ossian teljes munkásságát felemésztené a tűz, mindent, amit nekem az Ítéletnap, a Szemben az Árral, vagy akár a Kihozta belőled tanított meg, a mai 16 évesnek ugyanúgy megtanítanák a ’Lélekerő’ vagy ’A Tűz Jegyében’ dalai, miközben generációs szakadékokon átívelve egyidejűleg szólnak a 80-as évek örök fiataljaihoz is, akik ma már csak ritkán büszkélkedhetnek hosszú hajjal (ha bármilyennel), meg az éppen baromira felnőtt harmincas korosztályhoz. És teszi mindezt olyan integritással, nyíltsággal, ami megbocsátatja velünk a rímek köré való építkezést (pl. ontani-rontani), a helyenként nem túl szerencsés szóválasztásokat, ami elfeledteti velünk, hogy volt az az idő, mikor nem szerettük Endre regiszterét, a kisebb-nagyobb politizálásokat (ami a ’Lélekerő’-n amúgy, hála az égnek, nem igazán érhető tetten), egyszóval az összes apró ambivalenciát, amibe a felületes szemlélő beleköthetne.

Endre hűséges természetét a szakmában is manifesztálva, a sok év Küronya Mikivel való kooperáció után a ’Lélekerő’-n már a másodszorra a szintén Törökbálinti SuperSize stúdiós Varga Zoli hangmérnökkel dolgozott együtt az album felvételein, és a hangzás szépen megköszöni az állandóságot; nem kell megjavítani, ami nem romlott el. Ugyanez sok év után idén először nem mondható el a borítóról: a Havancsák Gyulával való együttműködés véget érni látszik, az új grafikus a Hammer fotós Köhler Ági. Ez az albumhoz egyébként gondolati szinten jól illő, egyszerű és monokróm borító az egygitáros felállás által kreált hangzás mellett a második utalás, ami a régi időket ídézi: a „régi Ossian” borítói szintén a logót járták csak körbe.

Már majdnem kifelejtettem a kaja-allegóriát, pedig már rég kitaláltam: az Ossian nem holmi receptre készült ínyencség... Ők a falat magyar kenyér, ropogós héjú, belül omlós, amilyen sehol a világon máshol nincsen, amiről mi külföldre szakadt magyarok éjszakánként még mindig álmodunk. Aki otthon vagy és (t)eheted (a 2015-ös koncertkörút nagy valószínűséggel elér): ugye tudod, milyen kivételes helyzetben vagy?

Pontszám: 8