Van Halen: Tokyo Dome In Concert

írta CsiGabiGa | 2015.05.12.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Warner Bros.

Weblap: http://www.van-halen.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
David Lee Roth - ének, beszéd Edward Van Halen - gitár, vokál Wolfgang Van Halen - basszusgitár, vokál Alex Van Halen - dob
Dalcímek

CD1:
Unchained
Runnin' With The Devil
She's The Woman
I'm The One
Tattoo
Everybody Wants Some!
Somebody Get Me A Doctor
China Town
Hear About It Later
Oh, Pretty Woman
Me & You (Drum Solo)
You Really Got Me

CD2:
Dance The Night Away
I'll Wait
And The Cradle Will Rock…
Hot For Teacher
Women In Love
Romeo Delight
Mean Street
Beautiful Girls
Ice Cream Man
Panama
Eruption
Ain't Talkin' 'Bout Love
Jump

Értékelés

A Van Halen fivérek megcsinálták. Amit már 30 évvel korábban meg kellett volna. Az 1983-as turnéról több audió és videó bootleg felvétel is kering, mégis csak az új énekessel, Sammy Hagarral adták ki első hivatalos koncertvideójukat 1986-ban ('Live Without A Net'), a másodikkal együtt ('Live: Right Here, Right Now') pedig már egy dupla koncertalbum is megjelent, de 2015-ig kellett várni arra, hogy az eredeti énekes, David Lee Roth korszakának összefoglaló anyaga is napvilágra kerüljön egy 2013-as tokiói koncert felvétele által. Bár az anyag nem annyira jó, mint a Sammyvel készített korábbi felvétel, de azt utólag kozmetikázták, akárcsak az ikonikus 'Unleashed In The East' albumot a Judas Priesttől. Lehet, itt is azt kellett volna tenni, ha már 2 évet vártak a kiadással, de azt mondom – és itt most megint szembe fogok menni az árral –, hogy ez egy jó lemez.

Pörög a dob, felhördül a gitár, és egy hatalmas „lezárással” elindul a koncert. Nem is akármivel, az Unchained című dal a 'Fair Warning' lemez hatalmas slágere volt, nem is értettem, miért csak a B oldal elejére tették fel. A fanyalgók David Lee Roth hangját kritizálták. Nos, szeretteim: Diamond Dave-et nem a gyémánt hangjáról nevezték el, és sohasem volt az ékköve a zenekarnak, sokkal inkább szinte recitativo adta elő a dalokat, ami dallam volt a számokban, azt többnyire az Eddie Van Halen és Michael Anthony basszer által előadott vokálban kellett keresni. Fájdalom, de DLR élete legnagyobbját a Just A Gigoloban énekelte, nem pedig egy Van Halen nótában. Ez van. Szóval számomra sokkal nagyobb félelem volt, hogy a kis Wolfie hogy teljesít, hiszen apuci zenekarában kísérő gitáros hiányában a basszusgitárosra igen nagy szerep hárul, ráadásul még énekelni is kell közben. Láttam egy 2004-es bootleg felvételt ('Live In East Rutherford'), ahol az éppen rákkal küszködő Eddie elsírta magát, amikor a szólója közepén Wolfie a színpadra lépett egy másik gitárral és befejezte, amit apja elkezdett. Megható pillanat volt, de az akkori teljesítménye alapján egy lyukas garast sem adtam volna a rockzenei karrierjéért, pláne nem, hogy továbbviszi a Van Halen nevet apja után. Szerencsére Eddie legyőzte a rákot, Wolfie pedig a basszusgitárra áttérve helyettesítette az új stúdiólemezen a Sammy-vel együtt távozó Mike-ot. De az igazi kihívás élőben van, és azt mondom, a kis Wolfgang, ha nem is egy Mozart, azért ott van a szeren rendesen. Mindjárt a második dalban, a Runnin' With The Devilben megmutathatja énektudását, majd az azt követő She's The Woman basszusfutamaiban sem nyúl az Anthony által megírt hangok mellé. (Arról a dalról el tudom hinni, hogy a 'Van Halen II' időszakában írt demóból faragták ilyenre, míg a Tattoo inkább mintha egy DLR szólólemezről pottyant volna ide.) Az Ice Cream Manben pedig önállóan is megmutatja a hangját Dave hangjára felelgetve. Szóval Wolfgangnak helyén van a szíve, de a hangja és a keze is, úgyhogy helye van az egyre inkább családi bizniszben.

David csinálja a showt, ahogy szokta, bár a látványos terpeszugrások kora már lejárt, azért körberohangálja a színpadot néhányszor, az akrobata mutatványokat pedig szájakrobatikával helyettesíti. Ilyen például az Everybody Wants Some pszichedelikus betétje, ahol a japán tudásával dicsekedve szórakoztatja a közönséget, számomra idegesítő módon. Később, a Romeo Delightban visszatér ugyanez a túl agresszív öntömjénezés, amivel agyonvágja a dal hangulatát és a Mean Streetben is többet beszél, mint kellene, de ettől függetlenül a produkciója sokkal jobb, mint az előkerült TV-felvételeken. Nem véletlenül választotta ki ezt a 200 felvétel közül. De az ének sohasem volt erőssége, a dallamokat az apa-fia kórus szolgáltatja a háttérből, akár a Hear About It Later, akár a Dance The Night Away, akár a Women In Love vagy a Pretty Woman refrénjéről legyen szó. A koncert legnagyobb hibája inkább az, hogy a későbbi korszak slágereit teljesen hanyagolja. De nem csinálja ezt másképp Gillan sem, aki a Coverdale, Turner időkből nem hajlandó énekelni egyet sem, de az őt megelőző Rod Evanstől is csak azt a Husht, amit hatvankilencben újraénekeltettek vele.

Szóval Roth-tól is megkapjuk a legnagyobb slágereket az első korszakból: az első lemezről ötöt (plusz az Eruptiont, de erről majd később), a másodikról és az '1984'-ről négyet-négyet, a harmadik-negyedik albumról hármat-hármat, a 'Diver Down'-ról pedig mindössze a Pretty Woman feldolgozást. Apropó: 'Diver Down'. Amikor megérkeztek az első hírek a koncertlemezről, az elképesztően gagyi borítót nézve azt hittem, kacsa, de mint kiderült, valóban ilyennek dizájnolták az új élő megjelenést: egy óceánjáró gőzös holland zászló alatt behajózik a japán kikötőbe. Volt már rosszabb. A Gene Simmons által producelt első lemez még látványos volt, de a piszkoskék alapon VH logo a másodikon már elég ratyi. És a 'Women And Children First' sem volt sokkal jobb, ám a 'Diver Down' fehérrel áthúzott piros négyzete minden képzeletet alulmúlt. Szóval ne fanyalogjunk, nem nézni kell, hallgatni! Én azt hiszem, nézném is, ha lehetne! Kiadhatták volna képi anyaggal is, mint a 'Right Here, Right Now' koncertfelvételt, habár itt új értelmet nyerhet a „Roth-ot látni és (inkább) meghalni” kifejezés. A videó alapján a „Graham Bonnet Michael Jacksont táncol” hasonlat jutott eszembe róla.

Alex Van Halen a maga energikus módján dobolja végig a bulit, a háromperces dobszóló inkább hangulatos, mint frenetikus, nem hozza elő az emberből az „aztakurva!” érzést. De az biztos, hogy a Van Halen hangzásnak szerves része az ő játéka is, legalább annyira, mint két évvel fiatalabb öccse pengetése. És ha már a pengetésnél tartunk, ígértem pár szót a koncert vége felé előadott gitárszólóról, mely a lemezen Eruption néven szerepel, de benne van Eddie más instrumentális szerzeményeinek egy része is, nem véletlenül lett 8 perces a lemezen 1:42 hosszúságú tekerés. Van benne egy apró Spanish Fly, egy csipetnyi Little Guitars, egy hatalmas Cathedral, persze mindez az Eruption tapping technikát megdicsőítő keretébe foglalva. Az, hogy Eddie szabadkozik a felvételen előforduló hibák miatt, számomra furcsa. Kb. olyan, mintha a mesterhármast rúgó csatár szabadkozna a közben bekapott gól miatt. A vulkánkitörésszerű szólót követi az első lemez talán leghíresebb dala, az Ain't Talkin' 'Bout Love, mely méltó befejezése a koncertnek, és az '1984' nagy slágere, a Jump a ráadásban már csak hab a tortán.

Pontszám: 7