Dalriada: Kikelet

írta garael | 2007.03.19.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Nail Records

Weblap: www.dalriada.hu

Stílus: Folk/power metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Binder Laura - ének, hegedű, furulya Ficzek András - gitár, ének Németh Szabó Mátyás - gitár Varga György - basszusgitár Kurz András - billentyű Rieckmann Tadeusz - dob
Dalcímek
1. Búcsúzó 2. Kikelet 3. Vándor-Fohász 4. Táltosének 5. Néma Harangok 6. Szentföld 7. Tűzhozó 8. Tavasz Dala 9. Szondi Két Apródja II.rész
Értékelés

Mikor gyorsan lecsaptam az (Echo Of) Dalriada új albumára, társam pikírten jegyezte meg: gondolom, már kihúztad a borítékból a 10-es számot – utalván arra a hendikepre, mellyel a magyar népzenét integráló csapatoknak jó pontot szoktam adni. No, nem eszik olyan forrón a kását, gondoltam, bár igazat megvallva az együttes eddigi két lemezét valóban bőkezűen jutalmaztam – persze nem érdemtelenül – így megfogadtam, hogy most némileg szigorúbb leszek, nehogy az elfogultság ecsete adhasson arcomnak pírt.

A csapat névváltoztatása – melynek pontos okáról sajnos nem tudtam információt szerezni – persze a zenében történő esetleges váltás lehetőségét is felvetette, ám - ha észrevehetőek is apróbb finomítások, új zenei megoldások – alapvetően maradt az a dallamközpontú, heavy/power folk metal, amit eddig is megismerhettünk. Természetesen nem lehet annyival elintézni az albumot, hogy olyan, mint a többi – bár a Dalriada esetében ez a megállapítás a korábbi kritikák tükrében igen hízelgő lenne -, hiszen ezek az említett új elemek, ha nem adtak más karaktert a számoknak, mindenképpen felfrissítették, új színekkel gazdagították az albumot.

Jóllehet, a folk jelleg eddig sem az autentikus népi hangszerek alkalmazása révén volt jelen a csapat zenéjében – talán csak a hegedű kapott hangsúlyosabb szerepet, csakúgy, mint jelen esetünkben -, most azonban a jellegzetes vonós témákat is gyakran a szintetizátor szólaltatja meg, néha meghökkentő, ám felettébb érdekes hangszínnel. Hallgassuk csak meg a lemez címadó dalának kezdetét, ahol csembalószerűen hangzik fel az igazán nem is magyaros – ám azonnal bombaként ható - főtéma, vagy a Táltosének zongorával kísért dallamait, majd szintén a billentyűk segítségével varázsoló verzéjét, melyet persze remekül eltalált folk hangsor követ, csodálatos refrénként: a viszonylag szokatlan hangszeres megoldás könnyed természetességgel olvad bele a zenei világba.

Mindig is hangsúlyoztam, hogy a magyar folkzene megadja minden metal-stílus érzés- és tempóvilágát: a kesergő doom szomorúsága, a legényes power középtempója, vagy a szapora thrash ütemei remek alapot szolgáltatnának a metal zenei köntös felöltéséhez – a Vándor Fohász kapkodós, hegedűvel támogatott riffjei vagy a talán a csapat eddigi leggyorsabb száma, a Tűzhozó szinte thrashbe oltott szólamai ékesen bizonyítják a kompatibilitás tényét. A tempó egyébként az egész lemezen talán kicsit gyorsabb lett - bár a vágtázást gyakran szakítja meg tempóváltás, némi „népi progresszivitást" csempészve a dalokba -, és még a Szondi Két Apródjának – ahol ismét feltűnik a csembalószerű hangszín, remekül társítva az autentikus kicsiny török betéttel – alapvetően szomorkás tétele is inkább indulószerűen szólal meg, mintsem kesergőként.

Természetesen a hagyományosabb metalt kedvelők is megtalálhatják a lemezben a kedvükre valót: a Szentföld szaggatott power riffjei, vagy a Néma harangok szomorkás, szinte gótikus futamai tudatosítják a hallgatóban, hogy itt bizony azért egy alapvetően izmos metal lemezt hallgat, nem beszélve arról a kicsiny, ám hatásában annál jelentősebb momentumról, mely a lemez leghosszabb számában ejti le az állat. A Tavasz Dala ugyanis egy olyan kriptaszagú doom riffel nyit, amely bármely funeral csapatnak becsületére válna. Sajnos, ebben a számban nyilvánul meg a csapat szerintem egyetlen gyengesége: nem hiszem, hogy ezt a hörgős, illetve károgós éneket erőltetni kéne – nem azért, mert alapvetően ellenzem ezt az éneklési (?) technikát (pedig de), hanem mert ennek a stílusnak is megvannak azok az alapvető standardjei, melynek a lemezen hallható hang nem felel meg – még ha a dal koncepciójába illene is.

Pontszám: 9.5