Bob Dylan: Shadows In The Night
írta Bigfoot | 2015.03.10.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Columbia
Weblap: http://www.bobdylan.com
Stílus:
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Biztos vagyok benne, hogy az öreg rockköltőt ezúttal nem magvas mondandó, kirobbanó muzikális siker (ilyen mondjuk régen volt) motiválta, amikor felvette ezt az albumot. 74 évesen nem fárasztotta magát új dalok írásával, inkább visszanézett ifjúkorába, látókörébe került régi kedvence, Frank Sinatra, akinek még véletlenül sem akadt sok köze a rockzenéhez. Bob összeszedett tíz olyan dalt, melyeket ő is énekelt – nem biztos, hogy csak Sinatra tette őket híressé –, és egy kicsit a maga képére fésülte azokat. Azt viszont el kell ismerni, számos műfajbeli rajong, rajongott Sinatráért, például Jim Morrison is, Bono még duettet is énekelt vele élete vége felé.
Csendes, nagyon csendes ez a harmincöt perc – ez sem szokatlan Dylantől –, még dob sem hallatszik. Jó, nem sír egy rakat vonós, nem is olyan telt a hangzás. Leginkább a steel gitár dominál (van egy olyan érzésem, hogy ez viszi a vonósok vezérszólamát), talán egy csepp country-szerű ízt kölcsönözve az egész lemeznek, mely összesen 35 perc. Persze, Dylan az ének terén most is hozza a formáját. Nincs olyan szép, érzelmes, tisztán csengő hangja, mint Amerika egykori elsőszámú szórakoztatójának. Eldünnyögi három fahangján a dalokat, hajlításai sokszor másnaposokat idéző bőgésekre emlékeztetnek, időnként hamiskás egy kicsit – ez a rész igazán dylanes, nincs mit szépíteni, de ne is legyen más. De legalább harap valamennyire, kocsmaszagú, nem agyonmosott, talán valamennyit a rockzene felé mutat. Nem csöpög, nem szirupos, alkotója azonnal felismerhető benne. Mintha…
Ez az album érdekesen mutat Dylan életművében, hiszen őt mindig is rockköltőnek tartottuk, annak, akinek művészete szembemegy az amerikai mainstreammel, akinek figuráját sokszor azonosították a hatvanas évek lázadó szellemiségével, aki egy szál akusztikus gitárjával eldörmögte dalait, ezek most is visszhangzanak. Ne keressük azt a Bob Dylant, aki részt vett a Koncerten Bangladeshért, George Harrison oldalán, vagy amikor a The Banddel muzsikált, albumokat készített, az Utolsó valcert eljárta velük, ahogy azt Martin Scorsese emlékezetes mozija is bemutatta. Ennek szellemében érdekes, hogy egy olyan figura előtt rója le tiszteletét, aki mindig is része volt az Egyesült Államok hivatalos arculatának, aki még véletlenül sem sugárzott semmilyen progresszivitást közönsége felé. Nem úgy Dylan, akit Hendrix, a Stones, az ELP vagy a U2 is zsinórmértéknek tartott. Emlékezzünk az 1985-ös Live Aid Fesztiválra, ahol Dylant Keith Richards és Ronnie Wood kísérte a Blowin’ In The Wind előadásakor. Bob Bácsi, ez a Sinatra-dolog valahogy nem fér bele a többi közé, de spongya rá, sokat adtál nekünk is, nem csak a kollégáknak.
Legutóbbi hozzászólások