Danko Jones: Fire Music

írta Adamwarlock | 2015.03.02.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Bad Taste Records

Weblap: http://www.dankojones.com

Stílus: Hard rock

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Danko Jones valójában mindannyiunk kiváló barátja. Az általa írt (igazából sohasem tudom, hogy a csapatról vagy a frontemberről beszélek-e, bár a kettő egymástól nyilvánvalóan elválaszthatatlan) dalszövegek útmutatással szolgálnak számunkra az élet kacskaringós útvesztőiben. Tanácsokat ad a nőket illetően: hogyan legyünk szerelmesek vagy éppen mit kezdjünk az egyéjszakás kalandokkal, de beszámol arról is, hogyan bánjunk el ellenségeinkkel, hogyan viselkedjünk egy buliban, sőt olyan műhelytitkokat is megtudunk tőle, hogy milyen az életed, ha a szüleid eltérő rasszokból származnak. Persze minden témát háttérbeszorít a rock 'n' roll primátusának állandó sulykolása és dicsőítése, ami visszatérő kulcskérdés Mr. Jonesnál.

A tisztelt frontember úr igen kiterjedt érdeklődéssel rendelkezik, hiszen a zenélésen kívül aktívan foglalkozik filmekkel, kultúrával, sporttal és természetesen a rockzenei élet kritikus szemléletével. De volt már ő rádiós és stand-up comedy előadó is. Persze, mint minden hiperaktív közszereplő, Danko is kényszeresen a világba kiáltja gondolatait, általában cikkek és podcastok formájában, méghozzá kivétel nélkül meglehetősen mélyen belenyúlva egy-egy témába. Épp a múlt héten olvastam egy írását, amelyben kedvenc csapata, a Thin Lizzy zenetörténeti jelentőségét elemezte, méghozzá rendkívül figyelemreméltó felkészültséggel és alapossággal. A fent leírtak igen fontosak ahhoz, hogy a Danko Jones munkásságát megértsük, főleg azért, mert első hallásra a kanadai rocktrió albumai punkos attitűdű, agyatlan zúzásnak tűnnek, miközben egy sokkal rétegzettebb, intelligensebb muzsikával van dolgunk, ami felületes hallgatással elkerülheti figyelmünket.

Az utóbbi időben az együttes hullámzó teljesítményt nyújtott. Első három lemezük kvázi hibátlan volt, és a hangos sikert meghozó, 2006-os ’Sleep Is the Enemy’-vel megalapozták a jövőjüket a fesztiválok nagyszínpadainak állandó szereplőiként. 2008-ban viszont a ’Never Too Loud’ jócskán alulmúlta az előzetes elvárásokat, ugyanis az alteres nóták bevezetésével olyan zenei irányba kanyarodtak, amit sem a kritikusok, sem a rajongók nem vettek jó néven. Szerencsére két évre rá csattanós választ adott a csapat máig talán legjobb lemezének tartott ’Below the Belt’, amit a visszatekintve az együttes mélypontjaként emlegethető ’Rock and Roll is Black and Blue’ követett. A múltat vizsgálva egyértelmű, hogy a Danko Jones akkor teljesít rosszul, amikor túl nagyot akar markolni, és az addigiaktól valami gyökeresen eltérőt kíván alkotni.

Szerencsére ahogyan 2010-ben is, egy gyengébb album elkészítése után ismételten megrázták magukat, és egy újabb bitangerős lemezt tettek le az asztalra. 2012-ben még azt mondtam, hogy Danko barátunk elveszíteni látszik az útját, és terjengős-romantikus melódiákba fog fulladni a tökös rock 'n' roll, most azonban ismét azt kell mondanom, hogy olyan album született a ’Fire Music’ képében, amelyik méltán fog klasszikussá válni. A csapat első lemezei a kérlelhetetlen és egocentrikus erejükkel fogták meg a hallgatóságot, a csúcsra járatott ’Sleep Is the Enemy’ a slágerességével hódított, a 'Below the Belt' pedig a megalkuvást nem tűrő megalomániájával vált a rajongók kedvencévé. A ’Fire Music’ a múlt sikereiből és kudarcaiból egyaránt tanulva ügyesen és okosan szemezget a jól bevált receptek közül.

A Danko Jones legfrissebb alkotását egy alapvető agresszió jellemzi, ami olyan nótákban mutatkozik meg leginkább, mint a rendkívül fülbemászó The Twisting Knife, az amerikai WWE pankráció egyik gálájának főcímdalaként felhasznált Gonna Be a Fight Tonight és a sodró Body Bags alkotta trió. Mellettük egy dallamosabb, líraibb vonalat is felfedezhetünk a ’Fire Music’-on a Live Forever és az I Will Break Your Heart képében, amik két tombolás között kellemes pihenést jelentenek. A csapat történetének korai szakaszában a Danko Jones zenéjének legnagyobb vonzerejét mindig is a ritmusszekció-specifikus dalok adták meg, és szerencsére ezt a vonalat sem feledték a srácok, és e kategóriában a lemez talán legjobb dalával, a Do You Wanna Rock-kal örvendeztették meg a nagyérdeműt, de hasonló stílusban íródott a Getting Into Drugs is. Kissé gyengült a minőség a Watch You Slide és a Piranha esetében, de szerencsére az együtt üvöltős She Ain’t Coming Home megkoronázta a lemezt.

Mindig érdemes megjegyezni az együttes kapcsán, hogy bár összesen három hangszert használnak, azokból (stúdióban és élőben egyaránt) kihozzák a maximumot. John „JC” Calabrese basszusgitárja most is tökösen, erőteljesen szól, míg a dobok mögött most debütált Rich Knox is kiválóan teljesít (bár a csúcs Atom Willard szintjét nem éri el). Danko gitárja pedig – ahogyan eddig mindig – most is szőröstökűre van hangolva. A hangja meg olyan, amilyen. Ha nem akar áriákat énekelni, a műfajhoz tökéletes, hiszen az orgánuma megvan hozzá, de talán végre sikerült leszoktatni arról, hogy a saját határait feszegesse, mint az előző lemezen. A 'Fire Music' az apróbb hibákat leszámítva tehát csillagos hatos, és garantáltan első hallgatás után őrjöngésre készteti a hallgatót.

Pontszám: 9