fbpx

Scorpions: Return To Forever

írta CsiGabiGa | 2015.02.23.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Sony Music

Weblap: http://www.the-scorpions.com

Stílus: Dallamos rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Klaus Meine - ének Rudolf Schenker - gitár Matthias Jabs - gitár Pawel Maciwoda - basszusgitár James Kottak - dobok
Dalcímek
01. Going Out With A Bang 02. We Built This House 03. Rock My Car 04. House Of Cards 05. All For One 06. Rock 'N' Roll Band 07. Catch Your Luck And Play 08. Rollin' Home 09. Hard Rockin' The Place 10. Eye Of The Storm 11. The Scratch 12. Gypsy Life A limitált kiadás bónuszai: 13. The World We Used To Know 14. Dancing With The Moonlight 15. When The Truth Is A Lie 16. Who We Are
Értékelés

Mindig is szerettem a Scorpionst. És nem azért, mert Michael Schenker, akinek megszállottja vagyok, itt kezdte a pályafutását. Mert az 1972-es 'Lonesome Crow' jazz-rockja pont nem az esetem. A '79-es 'Lovedrive', melyet vele kezdtek el felvenni, de újbóli távozása után Matthias Jabsszal fejeztek be, már annál inkább. De imádtam az Uli Jon Roth-tal készített albumokat is, főként a 'Taken By Force' taglózott le, de a 80-as évek aréna rockja is nagyon bejött. Végülis ez a korszak már a 'Lovedrive' lemezzel elkezdődött, de a 'Blackout', 'Love At First Sting' lemezekben csúcsosodott ki. Utána következett a hanyatlás. Hiába a négy év szünet, mely a 80-as években még rettentő soknak számított, hiába olyan slágerek, mint a Rhythm Of Love vagy a Wind Of Change, azok a lemezek már nem tudtak lekötni oly mértékben, mint elődeik. Aztán megtörtént a csoda, mert a 'Face The Heat'-tel újra nagyot durrantottak. Keményebb lett, mint elődeik, de jót tett nekik a bekeményedés. Aztán mintha megijedtek volna a saját árnyékuktól, csináltak egy sokkal, de sokkal lágyabb 'Pure Instinct'-et, majd pályafutásuk szégyenét, az 'Eye II Eye' albumot. Bár az tény, hogy a Casio prüntyögéses To Be No.1-t sosem fogom feledni…

Öt év kellett hozzá, hogy megtalálják az innen kivezető utat, de az 'Unbreakable' és a 'Humanity – Hour I' egy járható útnak tűnt. Emlékezz csak vissza a Hour I elementáris kezdésére, mely lemezindítónak és koncertnyitánynak egyaránt hatásos volt. Végre hasznosították a „Kottak Attakot”, James Kottak technikás és erőteljes dobjátékát, mely köröket rávert Rarebell nagyapócás dobpaskolására. Én imádtam azt a két lemezt. Ezért a 'Sting In The Tail' elsőre csalódás volt. Mi az, hogy „vissza a 80-as évekhez”? Két ilyen jó lemez után, mely ugyan népszerűségben nem vetekedhet a régi nagyokkal, de színvonalas, vállalható muzsikát tesz le az asztalra, megőrizve a Scorps hagyományokat, miért kellett 2010-ben ilyen 80-as évekbeli aréna rock lemezt csinálni újra? Aztán ahogy egyre többször hallgattam, egyre jobban beleszerettem. Miért ne csinálhatnák ezt, ha ehhez értenek legjobban? Még ha el is tűnt a LennonMcCartney, vagy JaggerRichards szerzőpároshoz hasonlóan védjegyszerű SchenkerMeine vonal, és átvették helyüket az új producer-zenész-zeneszerző páros, Mikael Nord Andersson és Martin Hansen, valamint egyéb társszerzők, mint Eric Bazilian vagy a ThomanderVikström duó, de a fiatal producerek egykori rajongóként ráéreztek a stílusra. Zseniális búcsúlemez lett volna.

A lemez és a búcsúturné sikere további zenélésre késztette a már akkor 62 éves Rudolf Schenkert és Klaus Meinét, aminek egyrészről örülök, mert mindhalálig rock and roll, és nyomják csak a fiúk, míg össze nem esnek a színpadon, másrészről viszont lecsúsztak a „csúcson kell abbahagyni” pillanatról. Azóta csalódást okoztak a 'Comeblack' albummal is, melynek a feldolgozás része is furcsa volt, de az önfeldolgozás meg végképp értelmetlen és értékelhetetlen. És az 'MTV Unplugged  Live In Athens' is messze elmaradt az 'Acoustica' megismételhetetlen hangulatától. A behozott vendégénekesek is csak azt bizonyították vergődésükkel, hogy az akkor már 65 éves Meine még mindig magasabb osztályban játszik, egyedül az AHÁ-s Morten Harket tudott lépést tartani vele. A tangóharmónikás-mandolinos átiratok viszont nem jöttek át nekem. A koncert egyetlen pozitívuma, hogy először itt játszották el élőben nagy kedvencemet, a Born To Touch Your Feelings-et.

És eljutottunk 2015-ig, amikor 5 év várakozás után (emlékezz, csak a bukott 'Eye II Eye' után volt ekkora szünetük) megjelent az új stúdióalbum, melyet azzal harangoztak be, hogy visszatérés a 'Love At First Sting' időszakhoz. Olyannyira, hogy a Van Halenhez hasonlóan (akik ugye a 'Van Halen II' korabeli demókból gyúrták össze az 'A Different Kind Of Truth' lemezüket) akkori, felhasználatlan demókat vettek elő, nem is akármennyit, nyolcat, hogy visszahozzák a legsikeresebb időszak hangulatát. Nos, őszintén szólva ezek a SchenkerMeine szerzemények akkor azért maradtak le az albumról, mert egyszerűen gyengébbek voltak, mint a többiek. És nincs ez másként 2015-ben sem. Szerintem ezt a „Rock this joint!” kezdést most találták ki, mert kísértetiesen emlékeztet a Sting In The Tail ütősre sikeredett „Bang, bang, rock with the gang” Donald kacsás repedtfazék hangon előadott soraira. És nagyjából ez a legtöbb jó, ami elmondható a Hard Rockin' The Place című nótáról. A Rock My Car sem egy nagy eresztés, de legalább Kottak végre odapüföl a bőröknek rendesen. Balladákban mindig verhetetlenek voltak, így a House Of Cards is egy roppant kellemes hallgatnivaló, bár nem olyan ütős, mint a legutóbbi Lorelei. Inkább csak a 'Face The Heat' bónuszaként a végére pakolt Daddy's Girlre hasonlít, míg a Gypsy Life a Fehér galambbá (White Dove) változott Gyöngyhajú lány – ami egy másik bónuszdal, a 'Live Bites'-é – reinkarnációja. A Rock 'N' Roll Band és a csak a limitált verzión szereplő Dancing With The Moonlight akusztikus változata már elhangzott az említett unplugged koncerten, ez talán a két legjobb rocknóta a régiek közül. Meg a Catch Your Luck And Play, amibe viszont belepiszkáltak a producerek rendesen.

Szerencsére a producer duó által írt számok jobban sikerültek, és végül ezek viszik el a hátukon a lemezt. Eszméletlen, hogy ezek a fiatal svédek mennyire dallamérzékenyek, jobban tudják, mi kell a Scorpionson nevelkedett korosztálynak, mint a rajongóival együtt öregedett csapat. Csupán az a bajom velük, hogy azt az elemi erejű ritmusszekciót, ami ott rejlik a KottakMaciwoda párosban, nem tudják kihasználni úgy, ahogy a kétezres évek lemezei. A We Built This House annyira retró, hogy akár Rarebell is dobolhatná. A videóklipen Kottak látványos és széles mozdulatokkal igyekszik palástolni, hogy mennyire nincs dolga. Ennek ellenére a klipnóta is, és a nyitó Going Out With A Bang is nagyon tetszik, ahogy a Judas Priest Unitedjére hajazóan lötyögős, de közben némi ZZ Topos gitárhangzással megpiszkált sláger, a Rollin' Home is.

A limitált verziót csak az igazi rajongóknak ajánlom, mert a korábban már hallott Dancing With The Moonlighton kívül nemigen van értékelhető a 4 bónuszdal között. A The World We Used To Know zeneileg erősen a Queen I Want To Break Free-jére hajaz, ami persze Meine énekével azért más fordulatot vesz, de akkor is ugyanaz a popos sláger, ami a Queennél is volt. A másik két dal meg egyszerűen elmegy az ember mellett, csak azt veszed észre, hogy vége a lemeznek. Ja, hogy volt itt még valami? Fel se tűnt!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások