Eclipse: Armageddonize

írta TAZ | 2015.02.25.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.eclipsemania.com/

Stílus: Hard rock

Származás: Svédország

 

Zenészek

Erik Mårtensson – ének, gitár
Magnus Henriksson – gitár
Magnus Ulfstedt – basszusgitár
Robban Bäck – dob

Dalcímek

01. I Don't Wanna Say I'm Sorry
02. Stand On Your Feet
03. The Storm           
04. Blood Enemies
05. Wide Open
06. Live Like I'm Dying
07. Breakdown
08. Love Bites
09. Caught Up In The Rush
10. One Life - My Life
11. All Died Young

Értékelés

Szédületes pali ez az Erik Mårtensson. Valószínűleg kifogyhatatlan ötlettára és energiaraktára lehet, hiszen a 2012-es ’Bleed & Scream’ óta a Jeff Scott Sotóval megerősített W.E.T. társvezéreként egy stúdióalbumot (’Rise Up’), valamint egy koncertlemezt (’One Live - In Stockholm’) is jegyzett, de vállalt gazdagon produceri munkákat és vendégszerepléseket is. Ott van például az Adrenaline Rush és a Sound Of Eternity debütje, amiből vastagon kivette a részét, de említhetném a most már sajnos megszűnt Wig Wam énekesével, Åge Sten Nilsennel összerakott Ammunition albumát is. Talán az oly népszerű munkamániás szóval lehetne illetni főhősünket, aki a dallamos rock egyik meghatározó alakjává nőtte ki magát az elmúlt évek során. Pedig emlékezzünk csak vissza az Eclipse első lemezeire. Mindenki látott és hallott potenciált a csapatban, mégis tipikusan abban a helyzetben tanyáztak, amikor még egy legyintéssel elintézték őket mondván, hogy „jó ez, de még zörögjetek csak egy pár évig ezzel a tejfölös szájú hard rockkal, aztán majd meglátjuk”. A srácok azonban hamar rájöttek, hogy a gatyában található szerszámmal nem csak a sörfelesleget lehet kiereszteni a piszoár előtt, így a 2008-as ’Are You Ready To Rock’ már egy igazán férfias, erőtől duzzadó dallamos hard rock album lett, amivel meg is történt a nagy áttörés, ez repítette az Eclipse szekerét az első osztályba. Innen egyenes út vezetett a W.E.T. megalakulásához, majd a jogosan az egekig magasztalt ’Bleed & Scream’-hez.

Az ’Armageddonize’ tulajdonképpen ott folytatódik, ahol három éve félbemaradt a történet, még az irtó magasra tett lécet is lazán átugrották a svéd fiatalemberek. Ehhez egyszerűen csak annyi kellett, hogy írjanak tizenegy rohadt feszes hard rock nótát, melyek hallgatása olyan cool érzéssel ér fel, mint egy passzos bőrgatyában terpeszteni a kedvenc zenekarod tagjaként a világot jelentő deszkákon. A végzeted el sem kerülheted, amikor meghallod az I Don't Wanna Say I'm Sorry, Stand On Your Feet kettőst, akkora löket energia van ebben a két dalban, hogy azonnal kivág a székből. A hangzáson mintha éveket dolgoztak volna, hogy ennyire dinamikus és precíz legyen, az utóbbi időben nem nagyon hallottam ilyen jól megdörrenő lemezt. Mivel nem vagyok hangzás szempontjából egy fanyalgós fajta – bár az olyan munkák, mint például a Timo Tolkki-féle Ring of Fire keverése kiveri nálam a biztosítékot –, ezért nem borulok sírva az asztalra, ha mondjuk a kelleténél kicsit tompább a dob, de itt ilyen fel sem merül, egy mintaértékű sounddal találhatjuk magunkat szemben.

Különösen tetszik Magnus Henriksson gitárhangzása, kicsit hajaz ugyan Doug Aldrich megszólalására, de azért nem egy az egyben koppintásról van szó, jelen esetben sokkal harapósabbnak érzem a gitárokat, amire a ritmikus riffjeivel és remek szólóival még rátesz egy lapáttal. Ilyen például a Blood Enemies bevezetője, ahol a szintiszőnyeg fölé játszik gyönyörű melódiákat Magnus, mely végül egy vastag kórussal megtámogatott aréna rock slágerhez vezet, amiből egyébként többet is kapunk a lemezen, ahol unalomnak nincs helye egy pillanatra sem. A Breakdown-t például a füstös kocsmák blues dallamai ihlették, ha pedig meguntad azt a lightos AOR-ködöt, amivel a dallamos rock bandák az esetek többségében letámadnak, akkor még mindig jó helyen jársz, mert a halálra unt szerelmes-csöpögős ballada helyett a Love Bites heavy metalosra vett nyitánya veri ki a fejedből a tegnapi barna csajszi bénító pillantását. Persze ha nosztalgiázni akarsz, akkor is akad neked való dal az albumon, hallgasd rongyosra a Live Like I'm Dying-ot! Na jó, szolidaritásból én is elmorzsolok egy könnycseppet.

Az amúgy megvan, hogy Magnus Ulfstedt basszerozik a lemezen? Tudod, aki a ’The Truth And A Little More’ és a ’Second To None’ albumokon még a dobok mögött ült. Őt 2008-ban váltotta Robban Bäck, akinek csatlakozása után sokkal energikusabb és pofásabb lett az Eclipse zenéje, pergő ritmusai gyakran kiterelik heavy metalos vizekre is a svédek dalait, erre bőven találunk példákat ezen az albumon is. Koncerteken biztos szenzációs lesz majd, ha egy-egy régi szerzemény erejéig beül Magnus a cájg mögé, most viszont piszok jó és sziklaszilárd alapokat hoz a bőgőn, melyekre csak olyan seggberúgós opuszokat lehet írni, mint mondjuk Caught Up In The Rush, ami egyébként simán elmenne egy W.E.T. nótának is. Egyébként itt tűnik fel, hogy mennyire meghatározó az Erik Mårtensson, Magnus Henriksson, Robban Bäck triumvirátus a sotós csapatban, hiszen hiába jó énekes Jeff és kiváló muzsikus Robert Säll, mégis az előbb felsorolt hármas szabja meg döntően a W.E.T. zenei irányát.

Az ügyeletes fanyalgók az ’Armageddonize’ hallatán is biztos előhozakodnak majd azzal, hogy mekkora kópiabanda az Eclipse, azonban az évek alatt sokat pallérozódtak a svéd fiatalok és belecsempésztek rengeteg sajátos összetevőt a zenéjükbe. Erik karcos hangja, a billentyűtémák és a gitárszólamok sajátos egybeolvadása, Robban szédületes ritmusai, valamint az első osztályú dalok mind-mind az Eclipse mellett szólnak, hatásaik csak kulturáltan böffenek fel, de nem savanyú ízt hagynak maguk után, hanem egyfajta kellemes nosztalgiát.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások