Orden Ogan: Ravenhead

írta Vica | 2015.02.11.

Megjelenés: 2015

Kiadó: AFM Records

Weblap: 

Stílus: Power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Seeb - ének, gitár, billentyű Tobi - gitár Niels - basszusgitár Dirk - dob
Dalcímek
01. Orden Ogan 02. Ravenhead 03. F.E.V.E.R 04. The Lake 05. Evil Lies in Every Man 06. Here At The End Of The World 08. Deaf Among the Blind 09. Sorrow Is Your Tale 10. In Grief and Chains 11. Too Soon
Értékelés

A német power zenekar, az Orden Ogan 2012-ben, a Luca Turilli's Rhapsody előzenekaraként járt Budapesten, én is akkor ismerkedtem meg velük, illetve pár hónappal később a 'To The End' című albumukkal, amibe beleszerelmesedtem. Szimfonikus power metal az övék, kevésbé giccses és tökösebb, mint a Rhapsody, bár pont ezért földhözragadtabb is, de mindenképpen jó muzsika. Nem kellett sok időnek eltelnie 2015-ből, hogy a csapat ötödik albuma, a 'Ravenhead' a lejátszómban landoljon – bár ahogy az intrót meghallottam, kicsit megijedtem, hogy egy Epica-album intróját hallom. Csodás, filmzenés férfikórussal indít az album, nagyon jó előjel. Aztán persze a Ravenhead nyitótaktusa megnyugtat, hogy nincs gond, mégiscsak a Blind Guardianon nevelkedett fémarcok korongja pörög. A gitár által játszott dallamok akár Gyűrűk ura-betétdalnak is elmennének – egyértelmű, hogy ki a zenekar fő mintája és példaképe, és ezzel nincs is semmi baj. Saját elképzeléseikkel, de a stílus jól bevált elemeivel viszik tovább a német szimfonikus power metal tradíciót.

Zenéjük férfias, de mégis dallamközpontú, kemény és zúzós, de megtalálják a módját, hogy tökéletesen harmonizáló szimfonikus betéteket csenjenek a dalokba, a fémes hangzásból nem engedve. A klipes F.E.V.E.R már-már folkos irányba kacsintgat egy dudaszós kiállással, de a legtöbb dalban inkább a refrén alatti kórusok, a zongora és a szintetizátor kombinált hatása adja meg azt a pluszt, amire az ember felkapja a fejét. A leggyengébb láncszem az énekes, Seeb – úgy-ahogy elvégzi a ráosztott munkát, de semmit nem tesz hozzá az élményhez. Nem rossz a hangja, nem kellemetlen hallgatni, viszont a vájtabb füleket valószínűleg már zavarja, a power metalt pedig sokan a kiemelkedő énekesek miatt is szeretik. Seebet csak azért illeti dicséret, mert karizmatikus frontember, és szépen, érthetően artikulál.

Szerencsére nem ő az egyetlen énekes az albumon, ugyanis a csapat meghívta vendégeskedni Joacim Cansot a HammerFallból, aki igazi felüdülést hoz a Sorrow Is Your Tale-be. Bárcsak fantáziadúsabb szólamokat írtak volna neki, otthon van a stílusban, és az Orden Ogan zenéjében is szívesen hallom a hangját. Hasonló a helyzet Chris Boltendahl-lal a Grave Diggerből, aki az amúgy nagyon jó gitártémákra épített Here At The End Of The Worldben énekel és nagyon jó ellenpólusa Seebnek. Sajnos nem jutott neki túl sok szerep, de meglepően szépen cseng, amikor a kicsit negédes, magas tartományokba szökő zenével körítve hallatja mély, karcos hangját. Úgy érzem, sokkal inkább életet lehel a neki szánt sorokba, mint Seeb, személyesebbé, egyedivé teszi őket.

A 2012-es 'To The End' nagyon elnyerte a tetszésem és emiatt ezen az albumon is olyan dalokat kerestem, mint pl. a Till The Stars Cry Out – magasba ívelő, elsőre megkapó számokat. A 'Ravenhead'-en pár szebben áramló, jól meggondolt dallam mellett sajnos van pár, mely eléggé gyerekdalos-körtáncos, és nem nyújt különösebb élvezetet. Az új album sajnos nem adja vissza azt az érzést, amit az elődtől kaptam – a dalok nem rosszak, de a középszerűség kútjába zuhannak, ahonnan aztán már nem tudnak kikászálódni. Egyik dalban sincs meg az a grandiozitás, az a filmzenei esztétika, amit ettől a stílustól az ember várhat.

Pontszám: 6