SOTO: Inside The Vertigo
írta CsiGabiGa | 2015.02.04.
Megjelenés: 2015
Kiadó: earMUSIC
Weblap: http://jeffscottsoto.com
Stílus: Metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Soto hazudott! Azt ígérte, végre egy egységes csapattal csinál egy lemezt. A „kétharmados többség” (a rajongók szeretete) feljogosítja arra, hogy végre olyan albumot csináljon, amilyet mindig is akart, és amilyet mindenki szeretne. Egy igazi csapatmunkát. A tagok szerzőként is közreműködnek, így végre nem egy, az előzőekhez hasonló szétszórt albumot kapunk kézhez. Nem igaz!
Azt ígérte, pont a fentiek miatt egységes lemez lesz, aztán a maga egyötödnyi „kétharmadával” felülbírálta a másik négyötödöt és csinált egy újabb JSS szólóalbumot. Ez az igazság!
Azt ígérte, rezsicsökkentés lesz, nem lesz annyi a zenész a lemezen, hanem az ő vezetésével az állandó zenekara fogja elkészíteni. Nem igaz!
Egy csomó vendégmuzsikos szerezte és játszotta fel az albumot, és még a Titkos Dakota Gyűrűt is felvette, biztos, ami biztos. Ez az igazság!
Azt ígérte, nem szólólemez lesz, ezért is lett az U.D.O.-hoz hasonlóan S.O.T.O. az előadó neve, ami utal az énekes személyére, de mégis egy banda áll a név mögött. A hátsó borítón (és még a booklet közepén is) ott a tavalyi turnécsapatának képe, jelezve, hogy ők az előadók. Nem igaz!
Ráadásul, miután „behülyítette” a népet azzal, hogy megcsinálta eddigi legkeményebb szólólemezét, 2015 tavaszára bevállalt egy akusztikus turnét. Ez az igazság!
Felszólítom Sotot, hogy mondjon le!
Ehhez hasonló gondolatok járnak az agyamban, mióta meghallgattam a lemezt és haragszom Sotora, mert átvert. Szóval Soto mondjon le! De akkor ki lesz az énekes? Ez az igazán nagy kérdés. Mert Soto az a hang, aki bármit el tud adni nekünk, aki olyan körítést tud adni a rossznak is, hogy jónak érezzük, legyen az egy Madonna szám, vagy egy funky-egyveleg, tömény AOR, mint a W.E.T., vagy klasszikus hard rock, mint a Talisman, neoklasszikus, mint Malmsteen, vagy rajzfilmsláger, mint a Biker Mice From Mars. Vagy éppen progresszív metal, mint a Tempestt. Maradjunk annyiban, hogy Soto maradjon, mert nincs jobb, aki átvehetné a helyét. És élvezzük a jót az új anyagban!
Az biztos, hogy keményen odacsapott a pultra. Ez lett eddigi legkeményebb szólóanyaga, ebben nem hazudott. Adrenalinnal töltött metalmuzsika, ebben segít mindjárt az első számban Mike Orlando, az Adrenaline Mob gitáros-zeneszerzője. És ezzel meg is alapozza a hangulatot. Olyan az egész, mint egy haragos Talisman lemez, csutkára tekert torzítókkal. Nem véletlen, hogy a tavaly év végére tervezett megjelenést tisztelgésül áttették Marcel Jacob születésnapjára, január 30-ra.
„Dühös vagyok egy csomó dologra, ami az elmúlt időkben történt” – nyilatkozta Jeff. És ezt a dühöt átültette a muzsikába is, szinte száműzte a korábbi lemezeit belengő szintetizátorokat, most leginkább csak amolyan indusztriál metalos effekteket hallani, mint az első klipes nótában, a The Fallban is. De azt legalább a The Poodles stílusú lüktetése teszi az egyik leghallgathatóbb dallá az albumon. A legnagyobb bajom ezekkel a dalokkal az, hogy nincs végük. Olyan, mintha kihúzták volna a lejátszót a konnektorból. Snitt. Vége.
A nyitó Mike Orlando zúzás után a harmadik nótában (Wrath) Gus G szólózik eszméletlenül nagyot, a lemez legjobb gitárszólóját ő követi el. És a Firewinden nevelkedett gitáros dalszerzőként is belevisz némi kis közönségénekeltetős témát ebbe a muzsikába. A When I'm Older ebben a durva környezetben szinte meglepetésként ér: egy hagyományos Soto-ballada, ráadásul Al Pitrelli ízes szólójával. De aztán a Trance villámgyorsan visszakanyarodik az indusztriális szintieffektjével a kiindulóponthoz. Jorge Salán is ügyesen rakosgatja egymás mellé az ujjait, de valahogy nem lesz emlékezetes a szólója. Az ex-Tempestt gitáros Leo Mancini két dalban is szerepet vállalt (Narcissistically Yours, Jealousy), az egyiket ő írta, a másikat BJ, nem csoda, ha ezek a dél-amerikai banda lemezének hangulatát hozzák vissza, melyen anno Soto is közreműködött. Jason Bieler is hozza a formáját a Karma's Kissben, és a végén Jorge még egyet szólózik, ezúttal a saját számában. A szóló most sem lett emlékezetes, de a dal legalább jó, kicsit szellősebb, mint az előzőek, pihentető e súlyos lemez végén.
Amiről még nem esett szó: a lemez legjobb pillanatai. A címadó dal az ex-zenésztárs, Gary Schutt (Takara) szerzeménye, visszafogottabb tempójával és keleties témájával emelkedik ki a többiek közül. Olyan zúzós lassú, mint az I Am A Viking volt. Imádom! De legjobban a két Connor Engstrom szerzemény tetszik. Erről a pasasról nem tudni semmit. Van egy szólólemeze, egy The Tiberian Sons nevű bandája, de úgy istenigazából nem jegyzik sehol. Erre letesz az asztalra két dalt, melyből az egyik „csak” egy Danger Angel hangulatú nóta. Ezt a görög bandát is felkarolta Soto annak idején, s a Tempestthez hasonlóan velük is turnézott Magyarországon, úgyhogy páran talán tudják, miről beszélek. Nekem az a zene sokkal jobban bejött, mint a Tempestt, még ha élőben nagyon amatőröknek is bizonyultak. Szóval a Break egy Danger Angel stílusú nóta, ami nálam a fentiek miatt kiverte a biztosítékot, a másik meg az End Of Days, egy 9 perces műalkotás, finom Pink Floyd áthallásokkal (és itt most nem csak az Another Brick In The Wall stílusú gyerekkórusra gondolok), szimfonikus hangszereléssel, miközben egy Bohemian Rhapsody komplexitású zenei szerkezetet épít fel ritmusváltásokkal, témakapcsolásokkal. Bár lehet, inkább az Innuendót kellett volna említenem, mert ez egy sokkal komorabb szerzemény. De tény, hogy a lemez legjobban „megcsinált” dala.
A Soul SirkUS játszott még hasonló durva zenét Sotoval, de azért ott elég egységes lett az anyag Neal Schon jóvoltából. Ennek a lemeznek a legnagyobb problémája az, hogy szétesik. Nem az a baj, hogy hol az Adrenaline Mob gitárosa gyilkolja a gitárját saját szerzeményében, hol Gus G, hol a TSO-kolléga Al Pitrelli szólózik egy csodálatosat, hanem az, hogy szinte minden dalt más szerzett és játszott fel, így aztán az egyetlen koncepció az, hogy „dühösre van keverve”. De még ebből is kilóg az End Of Days, amelyet valahogy nem sikerült olyan vadra venni, mégis a lemez legjobbja lett. Lehet, hogy mégiscsak ez a stílus áll jobban Sotonak? Túl jó hangja van ehhez a sok zúzással, kevés dallammal operáló zenéhez. A koncertprogramba beszúrva biztosan nagyon ütősek lesznek ezek a dalok, úgyhogy jó, hogy megszülettek. De így együtt ez nekem túl tömény. Érdekes, hogy a lemez közepén egymás mellett áll a három lassabb nóta (End Of Days, Inside The Vertigo, When I’m Older), mintegy pihentetőként a további zúzás előtt. Számomra ez a pihenő volt a lemez legjobb része.
Legutóbbi hozzászólások