Napalm Death: Apex Predator - Easy Meat
írta P.A. | 2015.02.03.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Century Media
Weblap: http://www.napalmdeath.org
Stílus: Grindcore / death metal
Származás: Nagy-Britannia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A társadalmunkat rohasztó problémák ormótlan múzsája már évtizedek óta gazdag ihlettel szolgál a Napalm Death társaságának, és úgy tűnik, hogy amíg a világbéke és a kollektív jólét a szépségkirálynők ártatlanul naiv álmaiban létezik csupán, addig elapadhatatlanul gördülnek ki az újabb és újabb gyűlöletbombák a zenekar műhelyéből.
Az 'Apex Predator – Easy Meat' cím és az egyedi borító már önmagában is beszédes, nem kell hozzá agysebésznek lenni, hogy rájöjjünk: a címben szereplő csúcsragadozó arra a társadalmi rétegre utal, akik gátlástalan módon használják ki a legszegényebb emberek (Easy meat) elkeseredett mindennapi küzdelmét a puszta létfenntartás érdekében. A témát konkrétan a 2013-ban bekövetkezett bangladesi Rana Plaza katasztrófája ihlette, ahol több mint ezer ember vesztette életét, amikor összedőlt a világ egyik legnagyobb ruhagyára, ahol világmárkáknak készültek árucikkek.
A Napalm Death berkeiben tipikusnak mondható témaválasztás mellett a zene sem hoz sok újdonságot a banda repertoárjába, bár vannak olyan momentumok a lemezen, melyek valamelyest idegennek vagy újszerűnek hatnak. Ilyen mindjárt a címadó, nyitó dal mely egy basszusgitárra és dobra felépített, leginkább egy elnyújtott intróra emlékeztető szerzemény, de hasonlóan bizarr tétel a lassan hömpölygő Dear Slum Landlord... és a már majdnem dallamos vokállal és nyúlfarknyi gitárszólóval felvértezett Hierarchies is. Persze nem kell megijedni, az 'Apex Predator – Easy Meat' ezzel együtt is egy igazi Napalm Death büntetés, brutálisan vastag hangzással megtámogatott, frusztrációval, dühvel és gyűlötettel vastagon átitatott dalokkal.
Ha úgy tetszik, onnan folytatódik a nóta, ahol az 'Utilitarian'-on abbamaradt, ami nem is meglepő tudva azt, hogy a zenekar folyamatosan komponálja új szerzeményeit. Persze alaposabb feltérképezés során azért kirajzolódnak kisebb-nagyobb különbségek a két mű között, például, hogy ezúttal Mitch Harris gitáros eszeveszett vokalizálását ritkábban hallhatjuk, a dalok többségében Barney mester egyhangú agresszív bömbölésével kell beérni, viszont megszaporodtak a gonosz thrashes riffek a punkosan egyszerű és grindcore-osan kíméletlen témák között, így egy-egy tételen belül is lélegzetvételnyi szünethez jut a hallgató a nagy darálás közepette.
A Napalm Death továbbra is magas szinten gyalulja simára agyunk ráncait, miközben képünkbe vágja, hogy miért is szar ez a világ. Hogy ettől hány ember veszi a fáradságot és gondolkodik el, netán változtat az életén, azt nem tudom, mindenesetre ők fáradhatatlanul és megalkuvás nélkül teszik a dolgukat.
Legutóbbi hozzászólások