Ensiferum: Victory Songs

írta Tomka | 2007.03.13.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Spinefarm

Weblap: www.ensiferum.com

Stílus: folk/viking metál

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Érdekes kérdés lehet, hogy vajon mihez tud kezdeni egy együttes, ha egy év leforgása alatt megválik három meghatározó tagjától, köztük egy karizmatikus énekes/frontembertől, aki esetleg még a banda emblematikus alakjaként is funkcionált? Az Ensiferum kiváló "esettanulmány" lehetne ebből a szempontból, hiszen Jari Mäenpää, aki mind gitárosi, mind énekesi posztot is betöltött a finneknél, a 2004-es Iron lemez kiadása előtt pár nappal meglehetős hirtelenséggel távozott a bandából, ami sokakra a negatí­v meglepetés erejével hat(hat)ott, majd valamivel csendesebben követte őt Oliver Fokin dobos és Jukka-Pekka Miettinen basszusgitáros is, í­gy viking barátaink soraiban mindössze Markus Toivonen maradt az alapí­tó tagok közül, ami annyiban nyújthat vigaszt a rajongók számára, hogy mindig is Toivonen volt a fő agytröszt a kiváló heroikus harci indulók mögött. Az "utánpótlások" azonban minden kilépésekből következő keserű szájí­z ellenére is "elsőosztályúak", hiszen a dobokhoz az ex-Sinergy ütős Janne Parviainen érkezett, a basszusgitárhoz a Rapture-ből ismerhető Sami Hinkka, mí­g a mikrofont és természetesen az egyik gitáros posztot nem kisebb név, mint Petri Lindroos, a Norther frontembere töltötte be, ám az eleinte csak ideiglenes, baráti kisegí­tésnek induló együttműködés tartósnak bizonyult, í­gy 2007-ben megalkothatta a banda 3. nagylemezét, amely kiválóan illeszkedik az Ensiferum által kreált mitologikus folkos világba. A 2005-ös Dragonheads EP után, amely két demos nótát, egy feldolgozást, és egy új számot, a cí­madót tartalmazta, felmerülhetett a rajongókban a kérdés, hogy vajon a Dragonheads által mutatott "új" irányvonalat viszik-e tovább, vagy visszatérnek esetleg az első album varázslatos, és valószí­nűleg biztos sikert jelentő világához? Amint az ilyenkor lenni szokott, a két alternatí­va speciális kombinációja lett a végeredmény, ami talán a legszerencsésebb megoldás, hiszen kompromisszuma révén kielégí­thet minden rajongót. Félő volt, hogy a dühöngő vitalitás és a szélvész sebesség elvész a dalokból, és átadja a helyét a méltóságteljes, epikus hangvételnek. Ám elhallgatva a 2. és 3. nótát, a Blood Is The Price of Glory-t, és a Deathbringer From The Sky-t, amelyben még a göteborgi konvenciókat is kiválóan integrálták saját zenei világukba, valószí­nűleg minden olyan rajongó számára, aki az agresszivitást is preferálta a folkos hangzás mellett az Ensiferum zenéjében, elégedett mosolyra fog húzódni a szája. Ékes bizonyí­téka annak, hogy hörgős ének is lehet dallamos, és ha szabad ilyet mondani, fülbemászó; Petri Lindroos énektémái ugyanis relatí­v könnyen megjegyezhetők, a Norther frontembere megállja a helyét elődje viszonylatában is, ami nem kis szó, tekintve Jari Mäenpää korábbi teljesí­tményét. Természetesen a dallampártiak sem maradnak betevő falat nélkül, erre a korongra is jutott a "szokásos slágerből", mégpedig a már korábban EP-ként napvilágot látott One More Magic Potion formájában, amely erősen hajaz az Iron lemez Tale of Revenge cí­mű nótájára: már első hallgatásra magával ragadó hatalmas mennyiségű pozití­v érzelmű töltetével percek alatt jobb kedvre tud bárkit derí­teni. A tiszta háttérvokálokat, amik nagyban hozzátesznek mindegyik szám értékéhez kontrasztteremtő képességükből kifolyólag, Hinkka és Toivonen prezentálja, akik közül az utóbbi ezen felül egy teljes számban, a Wanderer-ben is bizonyí­thatja, hogy nemcsak a gitározáshoz ért: igaz, nem fog szerepelni a TOP10 énekesek között év végén, de hangszí­ne és énekstí­lusa teljes mértékben illik a számban megjelenő melankolikus atmoszférához. Érdekes strukturális húzásként, a lemez csúcspontját a végpontjára helyezték el: a Victory Song a maga 10 percével az Ensiferum "ars poeticája", tartalmazza a folk metálosok zenéjének minden esszenciális motí­vumát. A rövidebb-hosszabb, számon belüli intro fokozatosan vezeti fel ezt a mesterművet akusztikus gitárral, majd lépésről lépésre épül fel dinamikailag is, egyre jobban átengedve a hallgatót a folkos őrületnek, igazi hitchcocki suspense-t teremtve, hogy mikor csapnak már bele a lecsóba, amire természetesen nem kell a végtelenségig várni. Amint ez megtörténik, a szám és a csata forgataga magával ragad minket, fekete lyukként szippantva be a becses hallgatót, egy hihetetlenül impozáns epikus refrénben érve el csúcspontját.

Pontszám: 9