Angra: Secret Garden
írta Csemény | 2015.02.02.
Megjelenés: 2015
Kiadó: earMUSIC
Weblap: http://www.angra.net
Stílus: Progresszív power metal
Származás: Brazília
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az Angrát már a kezdetektől fogva kifejezetten kreatív és a kísérletezéstől sem visszariadó társaságként tartjuk számon. Az eddigi alkotásaik közül talán az ’Aurora Consurgens’ és a ’Holy Land’ voltak azok a lemezeik, amelyeken zeneileg a legmesszebb kalandoztak. A Kiko Loureiro, Rafael Bittencourt alkotta gitárosduó mind André Matosszal, mind Edu Falaschival az oldalán mindig is érezhetően törekedett arra, hogy muzsikájukat egyedivé tegyék. Ez nem kis fegyvertény, főleg a sablonbandák révén belterjességre hajlamos power metal színtéren.
Ami a ’Secret Garden’-t illeti: az életművétől egyik leginkább elütő, progresszív stílusjegyekkel legjobban átitatott, és egyben az egyik legkiválóbb lemezét csinálta meg az Angra, annak ellenére, hogy a végeredmény több szempontból sem volt borítékolható. A 2010-es évek elején – bármennyire is fájó ezt kimondani – több sebből vérzett a banda, hiszen Edu Falaschi hangja olyannyira megkopott, hogy nemcsak koncerteken, de még a stúdióban is csak árnyéka volt egykori önmagának, az ’Aqua’-n pedig már kezdtek mutatkozni a fáradtság jelei. Különösen szkeptikus voltam Ricardo Confessori dobos megüresedő helyét illetően, de a Kiko szólóprojektjéből érkező Bruno Valverdén végül nem nagyon találtam fogást.
A lemezt indító Newborn Me címe a zenekarra is illik: rögtön az intro első gépies mozzanatai is új irányt feltételeznek, a szinte már megszokott akusztikus latinos dallamok sehol, a kamarazenekar csak a háttérben. Két szám – a Black Hearted Soul és a Perfect Symmetry – kivételével nyugodtan búcsút is mondhatunk az 1/16-os, duplalábdobos power vágtáknak is, és ne várjunk neoklasszikus tekeréseket sem, hiszen zömmel középtempós számokat és balladákat kapunk. A tempó mellett a mélyebb hangtartományok is hozzájárulnak az eddigieknél jóval komorabb hangulathoz. Fabio Lione személyében a korábbi pacsirtáktól, André Matostól és Edu Falaschitól eltérő stílusú frontember vette át a stafétabotot. Különösen szembetűnő, ahogy koncerteken a régi Angra számok –például a Carry On – magas hangjaival bánik: az Andrétól és Edutól megszokott technikás felhajlítás helyett Lione erőből és torokból tolja ki a hangokat egy nazgulsikolyt hallatva. Talán bölcsen is tette Kiko és Rafael, hogy egy kicsit konszolidálták az anyagot, és nem próbálják kivisíttatni a háromvonalas C-t, így jól sikerült a dalokat az énekesek hangjához idomítani.
Lione kiváló teljesítménye mellett a többi három énekes érdeme is megkérdőjelezhetetlen. A dalok szöveg nélkül is beszélnek, a négy karakter pedig dramatikus hangulatot ad a konceptlemez egészének, mintha az album egy színházi darabnak íródott volna. A legnagyobb részt Lione vállalta magára, aki mellett Simone Simons is kamelotos hangulatot csempész a progresszívebb dalokba. Doro Mama pedig az énekes szerepet is magára vállaló Rafael Bittencourttal duettezik a Crushing Roomban, aki az Avantasiából ismerős énekes-gitáros Oli Hartmann stílusához hasonlóan kelt életre egy Lionénál ércesebb karaktert.
Az Angra életműben rengeteg stílusból találunk merítést, mint például a jazz, hard rock, a brazil folklór (ami ráadásul kétirányból, a latin és az őshonos dallamvilágból is megközelíthető), vagy a neoklasszika, ám a ’Secret Garden’-en a legerősebben a progresszív hatások érhetők tetten. A lemez egyik csúcsteljesítményén, a Storm of Emotion-ön is látszik, hogy a brazilok nagyon szeretik a Dream Theatert, ugyanis a dal refrénje igencsak hajaz a DT Wither-jére a ’Black Clouds’-ról. Egyébként ahogy Felipe Andreoli bontott akkordokkal kezdi a balladát, az gyilkos, akárcsak az Upper Levels nyitánya törzsi dobokkal kiegészítve. A másik szintén zseniális ballada, a Secret Garden időtlensége és könnyedsége kísérteties, akárcsak a Violet Sky acélos riffjeit olykor feloldó melankóliája és kórussal megtámogatott lezárása.
A kőkemény, szeletelős, néhol már groove-ba hajló témákat gyakran viszi tovább Felipe a bőgőjén, miközben a gitárduó a billentyűkkel kel versenyre. Tetten érhető Roy Z hatása, aki a ’Secret Garden’ mellett számtalan albumon működött közre producerként is, például a Sepultura, a Helloween lemezein, vagy épp Rob Halford és Bruce Dickinson szólóanyagain. És láss csodát, a sötétebb atmoszférához passzolva, tökéletesen dörren meg a lemez, hiszen akár a Newborn Me-t, akár a Final Lightot, akár az Upper Levelt hallgatva a riffek leviszik az ember fejét. Mivel Fabio Lione a stúdióban mellőzte a sokszor túlartikulált, erőltetett énekstílusát, csak egyetlen zavaró tényezővel kellett megküzdenem a játékosság és az optimizmust sugárzó hangulat hiánya mellett. A ’Secret Garden’ komorsága és a számok sokszínűsége ellenére a lemez elsőre homogénnek tűnik, főleg a korábbi alkotásokhoz képest. Viszont összességében szinte minden szinten sikerült előrelépnie az Angrának.
Legutóbbi hozzászólások