Crobot: Something Supernatural

írta StonerCsab | 2015.01.27.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Wind-up Records / Nuclear Blast

Weblap: http://www.crobotband.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Amikor elsőnek megláttam a Crobot kígyós-templomos klipjét (The Legend of the Spaceborne Killer), lestoppolt az agyam. Igaz, picit hajazott a Rival Sons Keep On Swinging videójára, amit valószínűleg ők is kiszúrtak, mert azóta már egy újat készíttettek. Ebben benne volt az a lazaság, ami kicsit kihunyt a Rival Sonsból, és az a zabla nélküli, koszos tempó, ami a Graveyardból hiányzik.

2012-ben jelent meg Crobot debütáló EP-je 'The Legend of the Spaceborne Killer' címmel, amire felfigyelt a Wind-up Records, és egyből leszerződtette a srácokat. Majd kijött 2014 májusában egy négyszámos kislemez, ami csak szimplán a zenekar nevét viselte, és a producere az a Machine volt, aki többek között a Clutch ’Earth Rocker’-ét is csiszolgatta. A nagylemez még azon év októberében megjelent, aminek promózásába már a Nuclear Blast is besegített.

A kezdő dal itt is, mint minden eddigi anyagon, a The Legend of the Spaceborne Killer, aminek az első, 2012-es verziója nekem jobban tetszett, itt most felspéciszték pár elektromos effekttel, és az éneket is újravették. Amivel persze nincs semmi baj, mert a megszólalást nem rontotta el, ez csak az én finnyásságom.

A fiúk jól érzik, hogyan kell megidézni a ’70-es évek rockriffjeit, amiből ezen az anyagon dögivel találhatunk. A pennsylvaniai kvartettből örvénylik a metalos, funkos blues-rock, ráadásul egy sorozatgyilkos énekhanggal, és egy nagyon ízes, feszes gitárjátékkal felvértezve. Brandon Yeagley a zseniális hangja mellett azért herflitudását is megmutatja a The Necromancerben, ami ezáltal úgy indul be, mint egy sztriptíztáncos hátsója, ha egy tízest dugsz a bugyijába. Ők is megérezték, hogy a „kotyogtatós” gitárhangzásból, ami a Nowhere to Hide riffjében megbújik, egy eszelős érzetű számot hoztak össze, hiszen a második klipjüket pont erre készítették el. Emellett a wah-pedállal telepumpált gitárszóló és egy zseniálisan vokállal felturbózott refrén osztja ki neki „Az album legjobb száma” címet. A La Mano de Lucifer, bár lassúzásra alkalmasan indul, a negyedénél rádobnak egy lószőrpokrócot, aminek súlya alatt rogyik a térd. Ha pedig eddig nem is, itt szép teret kap Brandon hangja, ami szerencse, mert így legalább izgalomban tartja a szám pulzálását.

A többiből szerintem a lézerpontos ütemek miatt is a Fly on the Wall emelkedik ki a  leginkább, amely a kezdő taktusától a végéig iskolapéldáját nyújtja annak, hogyan zenél egy profin összeszokott banda. Persze azért itt is együtt álltak a csillagok, mert csak irigyelni lehet egy ilyen ritmusszekciót, pláne ha testvérek, mint Figuroáék. Azért az említett összebújásszám sem hiányozhat a lemezről, ezt bizonyítja a Queen of the Light, amit elborult, rebegő és visszhangos gitárhangokkal színesítettek, az ének jelenléte pedig itt is annyira erősen fülbesimuló, hogy a csajok elkezdhetnek telesírni a zsepiket. A lemez bónuszszámát is ismeri, aki belehallgatott a legelső albumba: ez a Tap Dancin' on a Tightrope, amit ebben a verzióban kicsit felturbóztak, több borostát engedve a gitárnak és a basszusgitárnak egyaránt. Kicsit dűrhőbb lett tőle.

Pontszám: 8