King Crimson: Live at the Orpheum
írta Bigfoot | 2015.01.26.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Disciplie Global Mobile
Weblap: http://www.dgmlive.com
Stílus: Progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia / Egyesült Államok
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Robert Fripp és bandája visszatért. Pedig nem is olyan régen megkeseredve azt nyilatkozta a Mágus, hogy a jogi csatákban nem tud felülkerekedni a lemezkiadón, és jobbnak látja, ha feloszlatja a kultikus bandát. Hál'istennek hamar meggondolta magát. Nem szokatlan, hogy a King Crimson háza táján is lassan hömpölyögnek az események, hiszen a folytatást már jó egy éve bejelentette Fripp, lázas próbaperiódus előzte meg a legújabb felállás bemutatkozását. Új dalok még nincsenek, utoljára 2003-ban, ’The Power To Believe’ címmel adtak ki új anyagot.
Kezd terjedni az a nézet, hogy nem kell kihasználni a CD adta hosszú műsoridőt, elég annyi anyag, mint amennyit egy hanglemez számára rögzítettek. Fripp is így volt ezzel, összesen 41 percet tartalmaz az új élő lemez. Jobbára a klasszikus éra darabjait halljuk, azon belül is két albumra, a ’Red’-re és az ’Islands’-re korlátozódik a műsor. Két rövid instrumentális szösszenet mellett helyet kap még a 2000-ben napvilágot látott ’Construkcion Of Light’ címadója. A hiányzó láncszem a nyolcvanas évek King Crimsonja, a Fripp–Levin–Belew–Bruford felállással megjelent három lemez, a ’Discipline’, a ’Beat’ és a ’Three Of A Perfect Pair’ nem került a látótérbe, amikor összeállították ezt a koncertanyagot.
A mai mércével rövid anyag így is teljes áttekintést ad a Crimson teljes munkásságáról: megtalálhatóak benne a kortárs komolyzenei elemek, a jazz elborultabb világa; a konvencionális elemek, a lineáris dalszerkesztés pedig most is hiányzik, ahogy eddig is. A zenekar negyedik lemeze, talán az egyik legnehezebben emészthető ’Islands’ – ugyanakkor az egyik legnépszerűbb is – két dallal képviselteti magát, hiszen hallható a Sailor’s Tale és a The Letters is. Nekem az egyik kedvenc darabom tőlük az előbbi, és itt is remekül szól, bár nem viszik el oly végletesen őrült irányba, mint azon a borzalmas hangzású, ám zseniális muzsikát tartalmazó ’Earthbound’ koncertalbumon. Úgy látszik, nem csak Fripp kedveli ezt az albumot.
A tagság azonban állandóan változik. Néhány éve Adrian Belew lépett le hosszú idő után, utóda Jakko Jakszyk lett, természetesen az énekesi feladat is ráhárult (a hangja kicsit erőszakosabb, mint Adrian Belewé volt). További fontos személyi változásról is szót kell ejtenünk: nem kis meglepetésre Mel Collins újra beállt a csapatba. Ő már a második, ’In The Wake Of Poseidon’ c. albumon fújta szaxofonját, aztán a hetvenes évek közepén elváltak útjai a zenekarral, így hosszú utat tett meg a visszatérésig. A rendkívül erős, háromtagú ritmusszekció pedig röpíti előre ezt a kihívó zenét. Hallgatva a zenekar klasszikus érában íródott és újabb kori felvételeit, egyértelmű, hogy a csapat és azon belül Fripp nem engedett a színvonalból, és jó hallani, hogy ennyi idő elteltével is ragaszkodnak az eredeti elképzeléseikhez.
Legutóbbi hozzászólások