Dreamgrave: Presentiment

írta TAZ | 2015.01.13.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://dreamgrave.com/

Stílus: Progresszí­v dark metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Gyimesi Dömötör - gitár, ének Molnár Mária - ének Mayer János - billentyű Drahota Gergő - basszusgitár Godó Jenő Miklós - dob Vendégek: Csontos Péter (The Void) - cselló (6. szám) Thomas Williams - narráció (4. 5. szám)
Dalcímek

1. Ethereal Eternity
2. Black Spiral
3. Memento Mori
4. The Last Drop Falls
5. Presentiment
6. Presentiment (Part II)
7. False Sense Of Confidence
8. It’s Ubiquitous

Értékelés

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki progresszív metalba ugorjon fejest Magyarországon, hiszen meglehetősen hányattatott sorsa van manapság a műfajnak – de ha jobban belegondolok, lehet, hogy sosem volt olyan előkelő helyen a hazai fémkedvelők körében. Minderre fittyet hányva azért szerencsére akad jó pár honi zenekar, amelyik megindul a széllel szemben és nem valamelyik divatos műfaj laza talajába mélyeszti ásóját, hanem a progmetal göröngyös, szikár földjébe. A szegedi Dreamgrave ráadásul a darkos elemekkel megbolondított változatban mélyült el, csakúgy, mint az oldalunk hasábjain is bemutatkozott Miserium.

A csapat 2008-ban jelentkezett először hangzóanyaggal, a 'Deadborn Dreams' demó után azonban a banda motorja, Gyimesi Dömötör megfelelő tagok hiányában egyedül kezdte el megformálni a ’Presentiment’ anyagát. Később csatlakozott Mayer János billentyűs, akinek hatására egyértelműen progresszív irányba tolódott el a dalok struktúrája, hangulatvilága. A zenekar 2014-re öltött végleges formát, így nekiindulhattak a stúdiózásnak, melynek eredménye a novemberben megjelent ’Presentiment’.

Nagyon nehéz elsőre bármit is mondani a lemezről, ugyanis már az első percek után rögtön beszippant az a végtelenül borongós és nyomasztó hangulat, ami a dalokból árad. Az Ethernal Eternity kopár tájai után egy komplex és elborult tétel, a Black Spiral vonszol tovább a remény nélküli világban, majdnem hét percen keresztül. A szigorú kettőnégyeket váratlanul váltja fel a kegyetlen blastbeat, miközben a hörgés fölött megcsillan Molnár Mária csodálatos hangja. Tetszik a vastag szimfonikus alap és az intenzív billentyűs jelenlét, nagyon jól kiváltja a jelen esetben nem létező másodgitáros szerepet. Nekem ráadásul nagyon bejön, ha egy metal zenekar bátran használja a szintit a muzsikájában, sokkal varázslatosabb, mélyebb lesz tőle a zene. Egyébként rengeteg ötlet van a dalban, a gyakran visszatérő kezdőtéma pedig biztosít valamiféle fogódzkodót, ha már a nyomasztó világ érzelmeibe nem tudunk belekapaszkodni. A szegedi gárda rendkívül szerteágazó és összetett gyökérzeten keresztül szívta magába a muzsikát, le sem tagadhatják hatásaikat, melyek a legerősebben a Memento Moriban kerülnek elő. Egy laza, elszállós ’Eternity’-korszakos Anathema életkép után a Dream Theatert idéző hangszeres zsonglőrködés veszi kezdetét, majd a hosszú instrumentális szakasz után teljesen olyan érzése lesz a hallgatónak, mintha Steven Wilson toppanna be és énekelne pár strófát. A Memento Mori talán a lemez legkönnyebben emészthető tétele világosabb árnyalataival és a néhol pozitív hangvételével.

A lemez második fele – ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy konceptalbumra – viszont egyértelmű Opeth vonásokat mutat, a két felvonásos Presentimentben minden előkerül, ami a svéd zenekarra jellemző: például a Mikael Akerfeldt gitártémáira hajazó dallamok és a Per Wiberg szellemiségében beillesztett Hammond-akkordok. A címadó tétel egyébként a korong legjobb szerzeménye az erős hatások ellenére. Mielőtt néhányan felszisszennének, leszögezném, hogy egy elsőlemezes bandánál nem probléma, hogyha erőteljesen érződnek a példaképek hatásai, természetesen ezt majd idővel, fokozatosan csökkenteni kell, és a meglévő lehetőségekből érdemes építkezni a jövőben. Ilyen például az unikumnak számító női ének és az elődökhöz, illetve a pályatársakhoz hasonlóan jelen levő kiváló hangszeres teljesítmények. Minden tag remekül kezeli a saját hangszerét, akiket viszont külön ki kell emelni, az a kreatív motort hajtó Gyimesi-Mayer páros. Ahogy korábban is említettem, Mayer János nagyon jól helyezi el térben a Dreamgrave zenéjét, miközben a billentyűs feladatokon túl betölti olykor a szólógitáros szerepkört is, hogyha sok dolga akadna a kegyetlen hörgés vagy tiszta éneklés mellett a gitárt pengető Gyimesi Dömötörnek.

Nem szeretném kifelejteni a személyes kedvencemmé érett, hihetetlenül pörgős False Sense Of Confidence című dalt sem, melyben a riffmonstrumok keltette hatalmas örvényeken keresztül a rövid jazzes kiállás után egyenesen a Heir Apparent elejét idéző, ugyancsak opethes hangulat köszön vissza. Egyik alap koncertnótája lehet ez a szerzemény a csapatnak, amit remélem lesz lehetőségünk minél többet hallani, hiszen a hazai metal életnek szüksége van az olyan feltörekvő tehetséges bandákra, mint a Miserium és a Dreamgrave. Míg a budapesti gárda az elemi erőket hívja segítségül kiszámíthatatlan és sokrétű muzsikájában, addig a szegedi Dreamgrave inkább elmerül a kilátástalanságban és ott lubickol benne mélyen, ügyelve arra, hogy a remény parányi szikrája valahol azért fellelhető legyen az útvesztőket idéző dalokban.

Pontszám: 8