Panzer: Send Them All To Hell

írta CsiGabiGa | 2015.01.08.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.facebook.com/TheGermanPanzer

Stílus: Heavy/thrash metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Schmier - ének, basszusgitár Herman Frank - gitár Stefan Schwarzmann - dob
Dalcímek
01. Death Knell 02. Hail And Kill 03. Temple Of Doom 04. Panzer 05. Freakshow 06. Mr. Nobrain 07. Why? 08. Virtual Collision 09. Roll The Dice 10. Bleed For Your Sins
Értékelés

Azt mondják, az ember vagy azt csinálja, amiből meg tud élni, vagy azt, amit szeret. A szerencsések meg tudnak élni abból, amit szeretnek. Vannak gitárosok, akik az első csoportba tartoznak, mint Lukács Peta vagy Szekeres Tamás, akik tudásukon mélyen alulteljesítve bérgitárosként dolgoznak a Bikininél vagy az Omegánál. Magyarország nem piac a műfajukra. Nagy kedvencem, Michael Schenker ellenben otthagyta a germán aréna rock császárát, a Scorpionst, hogy saját zenekart alapítson, s bár soha nem lett akkora sikere, mint bátyja zenekarának, azért a ’80-as években ő is meg tudott tölteni komoly koncerttermeket és a mai napig sem adta fel függetlenségét.

Herman Frank is kilépett – másodszor is – a biztos megélhetést jelentő Accept másodgitáros állásból, mert saját zenét akart írni, és az Wolf Hoffmann mellett lehetetlen volt. Mert Wolf Hoffmann egy zseni. Nem is került, csupán egy Herman Frank dal (Rolling Thunder) a 'Blood Of The Nations' lemezre, azóta meg még annyi lehetőséget sem kapott a kibontakozásra. Nos, mire valók a szólólemezek? És ott van még a Victory nevű bandája is. De az egy dallamosabb irány, legutóbbi szólómunkája is nagyon dögös lett Rick Altzi énekével, de valami accepteset akart csinálni. Megkereste hát Schmiert a Destructionból, akinek Udohoz hasonló schmierglihangja van, magával rántotta Stefan Schwarzmann dobost, aki hozzá hasonlóan másodszor volt Accept zenész, és hármasban csináltak egy 'Death Row II'-t. Az volt az Accept legkeményebb, legdallamtalanabb, legthrashesebb albuma.

Bár magukat röviden csak Panzernek nevezik, a logóban azért ott van apró betűvel a „The German” megkülönböztetés, mert Dél-Amerikában már 1991 óta létezik egy Panzer. A borító is megérne egy misét, hogy miért lett Axel Rudi-san koponyákkal kirakva az a tank, és miért egy Stephen King ihlette bohócszörny vezeti azt. De mivel Havancsák Gyula készítette, talán meg is kérdezhetnénk tőle, honnan jött az ötlet.

A nyitás zseniális, a Death Knellnek igazi Breaker hangulata van, bár az ének és a szöveg azért jóval leegyszerűsítettebb, de még azon a határon belül, hogy számomra is élvezhető. A belassulás a szólónál viszont „echte Herman Frank”. A Hail And Kill szavakat a Manowar már annyira kisajátította, hogy másnak megtiltanám a használatát, ebben az összetételben mindenképpen. A tempó lassul valamicskét és előkerülnek azok a lecsengő akkordok, amit másodgitárosként annyiszor kellett játszani az Acceptben. Kis gyorsulás, kis lassulás, valami változatosság legalább van a tempók között. El is jutunk így a címadó Panzer című dalhoz, mely a nyitó nóta mellett a másik nagy kedvencem. Itt a Judas Priest You've Got Another Thing Coming zakatolásáig lassulnak vissza megint, és ez nagyon jólesik a sok kétlábdobos nyomulás után. A lemez „balladája” címet a Why nyerhetné el, mert középtempójával és a háttérben nyomkodott billentyűakkordokkal ez a leglájtosabb szerzemény.

Aztán folytatódik megint az őrült tempó, acceptes kiállások, destructionos üvöltések, visszatér minden a régi kerékvágásba. Mert egy páncélosnak igen mély a keréknyoma, abból igen nehéz kikecmeregni. Schwarzmann eszméletlen energikus dobos. Persze tudom, hogy az albumot részletekben veszik fel, de róla el tudom képzelni, hogy ezzel az energiával végignyomja a bulit még ezen az Accepthez képest felpörgetettebb tempón is. Schmier szövegei (és főleg dalcímei) roppant közhelyesek, a Hail And Kill, Temple Of Doom, Freakshow, Roll The Dice, egyik sem valami eredeti, de szódával (vagy páncélossal) elmegy. A ráadásban (japán és limitált digipak bónuszként) jön még a légi desszant is felmentő sereg gyanánt. A Murder In The Skies című Gary Moore örökbecsű kicsit másképp szól ebben a köntösben, de legalább meghalljuk, hogy Schmiernek lenne hangja, ha akarná. Csak nem akarja. Pedig ez a dal már egészen úgy szól, mint egy Wolfpakk-féle feldolgozás.

Azért Wolf Hoffmann zenéje és szólói változatosabbak ennél, és ha én lettem volna Herman helyében, inkább megmaradtam volna bérgitárosnak, a bandát meg benyomtam volna az Accept elé előzenekarnak, így egy legyet (a közönséget) két csapásra terítettem volna le.

Pontszám: 7