Ten: Albion

írta CsiGabiGa | 2015.01.02.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Rocktopia Records

Weblap: http://www.tenofficial.com

Stílus: Dallamos rock

Származás: Albion (Nagy-Britannia)

 

Zenészek
Gary Hughes - ének, gitár, vokál Dann Rosingana - gitár Steve Grocott - gitár John Halliwell - gitár Darrel Treece-Birch - billentyűs hangszerek Steve Mckenna - basszusgitár Max Yates - dobok és ütőhangszerek Karen Fell - háttérvokál
Dalcímek
01. Alone In The Dark Tonight 02. Battlefield 03. It's Alive 04. Albion Born 05. Sometimes Love Takes The Long Way Home 06. A Smuggler's Tale 07. Die For Me 08. It Ends This Day 09. Gioco D'Amore 10. Wild Horses
Értékelés

Mit lehet írni egy olyan zenekar tizenegyedik albumáról, amelynek már az első lemeze is a tízes számot viselte? Hogy tizenkettő lesz egy tucat? Ez minden bizonnyal igaz, mint az is, hogy hazánk gazdasági növekedése a legnagyobb az Európai Unióban! Mert ötről a hatra jutni csak 20%-os erősödést jelent, bezzeg egyről a kettőre jutni az 100%-os emelkedés. De maradjunk a zenénél! A Ten albuma a promóció szerint minden eddiginél keményebb, hiszen 3 (!) gitáros játszik benne. Nos, a borító belső információi szerint ez nem igaz, mert maga Gary Hughes is gitárt fogott, akkor meg mi a fenének a további 3 gitáros? Hogy az ikergitárszólók alatt ritmusozzon a harmadik? Stúdióban erre nem szoktak külön zenészt alkalmazni, koncerten meg megteheti ezt Hughes is, ha mindenáron töményebb hangzást akar. Szóval ez is csak egy olyan marketinglufi, ami a leheletünktől kipukkad, ha túl közelről nézzük.

De ettől függetlenül a lemez jó! És kemény. Mint a Vinny Burns-éra legjobb lemeze, a 'Spellbound', csak míg ott a szólókra volt kihegyezve a dolog, most sokkal előrébb vannak keverve a ritmusgitárok is. Bizony, a legnagyobb változás, hogy a gitárok előtörtek az őket eddig elnyomó szintetizátorszőnyeg alól, 2014-ben már nem kell egy rádióbarát zenének gitármentesnek lennie. Mármint ott, ahol még játszanak rockzenét a rádióban, nem nálunk. Mindenesetre ha Dennis Ward keveri az anyagot, az még eddig senkinek sem ártott meg.

Gary Hughes, aki a lágy, moll dallamok és epikus melódiák koronázatlan királya, tizenegyedszer is bizonyítja, hogy kiváló dalszerző. És akkor a szólólemezeit még nem is említettem. De a lényeg: ha eddig szeretted a munkásságát, most sem fogsz csalódni benne. Ha viszont eddig túl nyálasnak érezted a zenéjét, akkor tegyél egy próbát, mert megkeményedett, mint vaj a köpülésben. Az Alone In The Dark Tonight kezdése mindjárt az elején megalapozza ezt a keményebb, Sykes-érás Whitesnake-et idéző gitárjátékával, de a refrénre bejön az a jól ismert, tipikus lágy Gary Hughes dallam, a magas felső szólammal, összetéveszthetetlen, mint a Modern Talking slágerei. De esküszöm, nem hallok benne 3 gitárt. A folytatás még erősebb, a Battlefield egy Round And Roundból lopott Ratt-riffeléssel indul, és itt már a szólóban valóban hallom a két gitárt egymástól függetlenül játszani, miközben a harmadik akkordozik alá. Bár a 'Spellbound' Redjének a folytatását vártam („And the colour of the battlefield is red”), ez inkább egy szerelmes dal, de ellágyulást most is csak a refrén dallamától várjunk, a zene legerotikusabb része az, ahogy a kemény riffek egy izgalmas dobkísérettel párosodnak. Mondjuk a borítón látható amazonnal én is inkább párosodnék harc helyett. A címadó dal szövege alapján azt mondanám, Morrighan, a harcmezők alakváltó istennője akar lenni, de meglehetősen hasonlít egy huszadik századi Playboy-modellre. Mármint ebben az alakjában.

Az It's Alive a leginkább jellemző Hughes-dallamokat hozza elő, amely bármely albumukon ott lehetne, de pont ezért kevésbé izgalmas számomra. Albion ugyebár a kelta neve Nagy-Britanniának, így nem meglepő, hogy az Albion Born alapja az a Gary Moore-féle kelta-rock, amelyet a zeneszerző éppen az említett Redben alkalmazott először, majd az Evermore-ban tért vissza, a 'Return To Evermore' albumon, ahol jót mulattam a skótdudás „Yngwie Pipesteen” becenevén. Hughes acapella éneke, később a harci dob aláfestéssel kiegészítve csatába vezethetne bármely metalsereget. Ez lett igazából a Red folytatása. És milyen jó folytatás! A lemez egyik kiemelkedő pontja. De a csúcsok után jönnek ugyebár a völgyek. Ahogy az It's Alive sem érintett meg különösebben (bár a lemez egyik legnagyobb dallama van benne), a Sometimes Love Takes The Long Way Home is csatát vesztett nálam. Pedig a Symphony X Candlelight Fantasiáját idéző billentyűs kezdés bíztató volt. Hja kérem, aki olyan balladákkal kényeztetett korábban, mint a Till The End Of Time, a You're In My Heart vagy a We Rule The Night, az nem tehet le akármit az asztalra. Nos, a lemez vége felé van még egy lassú dal, a Gioco D'Amore, részben Gary Hughes angol, részben Vincenzo Giannone olasz szövegével, annak Fabio Lionét idéző ária stílusú monumentalitása és az abban kibontakozó hármas gitárszóló már ott van az etalonok között.

Az A Smuggler's Tale-ben visszatér az az érzés, mintha kígyó birizgálná a hátsódat (mondjuk egy fehérkígyó?), és tulajdonképpen ezzel indul a lemez „B oldala”, ami egy egész más, az eddigiektől eltérő Tent mutat. Hughes visszavett a negédes dallamokból, hard rockosabb lett, ha úgy tetszik, és micsoda ikergitár-futam van a szólóban már megint! És ez még csak a bevezetés a lemez leghosszabbjához, a Die For Me című eposzhoz, melyben az énekes még Coverdale manírjait is átveszi, hogy éreztesse a változást. Bár ez inkább a MoodyMarsden-féle zenei irányzat, nem az a sykesos keménykedés, de kígyós muzsika a javából. És amikor már azt hiszed, hogy nincs tovább, még egy egyperces vége-szólót is kapsz, mint Schenkertől a legjobb napjaiban. Az It Ends This Day kezdése a Saga The Cross dallamvilágát hozza be, de aztán egy hirtelen váltással szinte a Steamrock Fever közepében találjuk magunkat. A refrén meg már megint annyira tipikus, hogy a rádiós vetélkedőkben egy 2 mp-es részletből simán megnyerném a fődíjat. A vad lovakon ellovagol hősünk a naplementébe, de előtte még visszakacsint ránk egy a szívveréstől az egyszerű zongorakíséreten át a teljes zenekari hangszerelésig mesterien felépített dallal. Az album egyik erőssége ez, mely még egy szivárványszerű billentyűszólóval is megörvendeztet. Kár, hogy nem veszi át a stafétát az egyik, vagy több gitár, és bontja ki a témát olyan hard rockosan, amilyen Hughes szeretne lenni. De visszatér a refrén és csak a végén kapunk egy félperces záró gitárszólót. Mintha a végére megijedt volna, hogy túl nagy lett a változás! Pedig jó az irány, csak még bátrabban kéne folytatni!

A Ten tíz lemezén át kihozta, amit Hughes szintiszőnyegen nyugvó lágy dallamaiból ki lehetett hozni, innen már csak önismétlés lenne a dolog. De az énekes-zeneszerző továbblépett, csak még nem elég határozott az a lépés, újra és újra visszamenekül a biztos pontot jelentő refrénismételgetések mögé, pedig annak a műfajnak, aminek a határait épp szándékozik átlépni, egyik komoly fegyvere a téma kibontása gitáron. Ha már ott van az a három kard Morrighannál a borítón, akkor forgatni is illene sűrűn, hogy ne csak színpadi kellék hatását keltse!

Pontszám: 8.5