Apey & The Pea: Hellish

írta Hard Rock Magazin | 2014.12.21.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://www.apeyandthepea.com

Stílus: Groove / stoner / sludge metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Áron "Apey" Andris - ének, gitár Prepelicza Zoltán - basszusgitár Makkai László - dobok
Dalcímek
01. Acid 02. The Late Great Satan 03. Leprechaun skin 04. Timeless 05. Pothead 06. Owl 07. Abraham 08. Hellish 09. Reverend Green
Értékelés

Alkonytájt kerül a pentagramm mintázatú korong a lejátszómba. Mikor forogni kezd, bár nem vagyok „savon”, az Acid című nyitánytól szinte látni vélem, ahogy a borító háromfejű, fehér kutyusa köpni kezdi a túrhát szanaszét a szobában. Aki látta már a Pea-t élőben, az tudja, hogy szimbólumuk hiába egyszerű, mint a faék, a három úriember pont olyan a színpadon, mint a kabalaállatkájuk. Három koponya, de egy testként, a végletekig összehangolva működnek, na és itt van a kutyus (haha) elásva, mert ezt a feelinget nagyon nehéz lemezre vinni. Ahogy túljutok az első néhány tracken, éppen azon gondolkodom, milyen nagy divat manapság a vintage hangzás és még nagyobb divat elrontani azt. Nehéz reprodukálni egy harminc-negyven évvel ezelőtti technikai állapotot és összeegyeztetni a modernnel. Ki merem jelenteni: az Apey and the Pea második lemeze aranymetszést ejtett. A három hangszer tökéletesen szólal meg, az erősen torzított basszusok különösen szimpik, néhány elkalandozott pillanatomban szinte hallani vélem a bakelit sercegését a hangszerek mögött, akárcsak apám régi Zeppelin és Sabbath lemezeinél. Tökéletesen felidézi a hangulatukat és bizony elfogadnék egy vinyl verziós kiadást is...

Az Apey and the Pea zenekar 2014 végére túl van két nagylemezen és egy zseniális EP-n. A ’Hellish’ elődjével, a ’Devil’s Nectar’ koronggal a legnagyobb problémám a zenében összekevert műfajok arányával volt. Érezhető volt, hogy minden erejükkel le akarják tépni magukról a ’The Day Ends’ bemutatkozó EP grunge-osabb, populárisabb tételeinek hangulatát, és homlokegyenest a kőparaszt metal műfajok irányába fordultak. Kissé túllőttek a célon, és a ’Hellish’ kellett ahhoz, hogy a zenei keveredés megfelelő formát öltsön. Nagyon szimpatikus, hogy nem akarnak egyből letámadni, a kezdő dalokban zseniálisan vegyülnek a zenekar korábbi kiadványainak hangulatai. Talán a narkós szöveg miatt, de a már említett Acid nekem szabályosan a legelső rögzített Pea-nótát, a pop-rockos Bettert juttatja eszembe, persze Apiék lehet eret vágnak, ha ezt olvassák. A The Late Great Satan pontosan azt az enyhén bluesos feelinget hozza, ami annyira jól állt nekik a ’The Day Ends’ EP-n, és annyira hiányzott a ’Nectar’-ról. A Leprechaun Skin talán az egyik legagresszívabb tétel, erős Superjoint Ritual utánérzéssel. Az Alice in Chains-es Timeless és a refrénjével a ’Rebel Meets Rebel’-t is megidéző Pothead a két legfogyasztóbarátabb szerzemény, de aztán az Owl, Abraham, Hellish hármas elsötétít mindent. Erős doomos hatások, szívtelen riffek és persze van itt hörgés is bőven. A Reverend Green zárókője pedig tökéletes a levezető cigihez, mielőtt leáll a lejátszóm és rémálomba süppedek.

A horror jellegű külcsínyről még annyit, hogy igényes a grafikai munka, ugyanakkor szeretem azt, ha zenekarok úgy használnak szimbólumokat (pláne olyanokat, amiket sok ezren használtak már előttük), hogy az tudatosan össze van szerkesztve, együtt él a zenével, és minden kis apróság jelent valamit. A háromfejű kutya telitalálat, de a borító hátulján a fejletépő Michalangelo szobrot meg a pentagrammát indokolatlannak gondolom. Áron „Api” Andrisnak izgalmas címválasztásai és szövegrészei vannak, de úgy érzem, még nem állt össze benne, hogy pontosan mennyi mindent lehetne még ezzel mondani és csinálni. Tetszik, hogy a szövegek szürreálisak, az állandóan megjelenő ördögfigurák nem egy hősköltemény részei, hanem mind a belső vívódásokra reflektálnak, de lehet ezt még tudatosabban csinálni. Ez nem elvárás, nem is tanács, de hát mi kritikusok erre gerjedünk, na...

Pontszám: 8