Scar Symmetry: The Singularity (Phase I - Neohumanity)

írta TAZ | 2014.12.16.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: https://www.facebook.com/scarsymmetry

Stílus: Progresszí­v, dallamos death metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Emlékszel még Christian Älvestam hangjára? Ha igen, és az elmúlt években is követted a svéd banda útját, akkor tudhatod, hogy a Scar Symmetry már nem teljesen ugyanaz a zenekar, mint régen. A millennium utáni években alakult csapat az első három koronggal feltette magának, sőt a dallamos death metal művelőinek is a lécet. Az első osztályú, komplex gitártémák, valamint Christian hörgése és tiszta éneke nagyon egyedi elegyet alkotott, így távozása érzékeny veszteségnek bizonyult. Hiába maradt egyben az északi gárda magja, hiánya az első nélküle készült anyagon kegyetlenül érződött: a ’Dark Matter Dimensions’ nem lopta be magát sokak szívébe, rettenetesen hiányoztak róla Älvestam unikális énektémái, amit még Per Nilsson gitáros ötletei sem tudtak pótolni. A 2011-es ’The Unseen Empire’ már jobban sikerült, nagyobb teret kapott a két új énekes, Robert Karlsson és Lars Palmquist, ráadásul a tiszta énekért felelős Lars, Jape Peratalo (To/Die/For)- vagy Tomi Joutsen (Amorphis)-szerű dallamai igazán izgalmasak, sokat dobtak a lemezen. Mégis érződött, hogy az előd távozásával valami megszakadt, véget ért.

De tudjuk, ahol valami befejeződik, ott ugyanakkor megszületik egy új dolog, és igazából ez az, amit most kiaknáztak a svédek: a Per Nilsson vezette gárda átformálta velős, lényegre törő göteborgi metalját. Beleszőttek pár poweres elemet, valamint terjengősebb és szerteágazóbb dalokat írtak. A korábbi albumokon elvétve ugyan, de már voltak próbálkozások az összetettebb dalszerkesztésre, azonban legtöbbször egy helyben toporogtak a kibővített nótákban (pl. ’Holographic Universe’ címadójában). Persze ezúttal a történet is azt kívánta, hogy mesélősre vegyék a figurát. A ’The Singularity’-sztori egy trilógia, amelynek első felvonása a ’Neohumanity’, a természetes és mesterséges intelligencia kettősségét boncolgatja, vagyis egy hamisítatlan, vérbeli science fiction. Tulajdonképpen nagyon jól áll a Scar Symmetrynek ez a futurisztikus, jövőbe tekintő látásmód, talán a Fear Factory a másik olyan zenekar, aki hasonlóan remekül építi zenéjét erre a témára.

Ennek megfelelően egy rövid intróval indul a lemez, amiben megéneklik a srácok a mesterséges intelligencia hajnalának az eljövetelét, majd bemutatkozik nekünk az első „újkori ember”, a Neohuman. Cirkuláló billentyűfutamok, gépiesen zakatoló riffek, ritmusok, és fékezhetetlenül kel fel az asztalról, majd indul világhódító útjára a jövő embere. A majd 9 perces opuszban minden felsejlik, ami a Scar Symmetryre jellemző: Per sajátos gitártémái, ragadós dallamok, gonosz hörgés, Dream Theatert idéző momentumok, ráadásul egy kis lágyság is megfér benne, ahogy a jó akciófilmekből sem hiányozhat a gyengéd szerelmi szál. Persze itt szerelemről szó sincs, ezt a Limits To Infinity-be való átvezetés is mutatja. Továbbra is megalkuvást nem ismerőek a riffek, amit talán a lemez egyik legmeglepőbb, szemtelenül aréna rockos refrénével vadít meg a svéd banda. Érdemes kicsit szemügyre venni a nóta kezdését, ahol a négyszer hasonlóképpen elhangzó gitártéma alá Henrik Ohlsson dobos minden alkalommal másféle ritmusképletet játszik. Többek között ebből is hallatszódik, hogy itt nem holmi fércmunkáról van szó, hanem laboratóriumi arányossággal és precizitással kidolgozott alkotásról. Tízből nyolc zenekarnál tutira semmit sem változtatnának az ehhez hasonló szakaszoknál, pont ezért ununk meg egy dalt már mielőtt beindulna. Egyébként a Limits To Infinity egyike azon szerzeményeknek, melyek a régi vágású Scar Symmetry dalokra szeretnének hajazni, ahol a dallam van a centrumban és minden annak van alárendelve. Mivel azonban az elmúlt években egyre komplexebbé vált a banda zenéje, így egy viszonylag rövid dal (4-5 perc) is igazi csemegének bizonyul, nem csömörlünk meg a verze-refrén-verze körforgástól.

Hogy egy pillanatra se unatkozzunk, Children Of The Integrated Circuit címmel egy rövid, elszállós gitárszólóra épülő átvezetőt is kapunk a folytatásban. Itt újból némi Dream Theater-hatást vélek felfedezni, egészen pontosan John Petrucci játéka jut eszembe, persze nem egy az egyben, de néhány taktus és fordulat teljesen olyan, mintha az Álomszínház érdemes művésze pengetett volna bele egy röpke pillanat erejéig. Azonban nem sokáig tart a párhuzam, mert zakatol tovább a sztori, a maga olykor kegyetlen érzelemmentességével, amit kiválóan ellensúlyoznak Lars dallamai. Pompásan festik le egyik oldalról az emberi szenzitivitást, míg a másik sarokban ott áll a szintetikus intelligenciával felvértezett, halálosan tökéletes, de egyelőre rideg kiborg. Maga az album pedig olyan hatást kelt, mintha egy sorozatot néznék, hiszen a dalok rendelkeznek egy sajátos hangulatvilággal, akár önállóan is megállják a helyüket, mégis csak egységben, közösen juttatnak el az első felvonás befejezéséhez. Ráadásul a fiúk olyannyira nem fogytak ki az ötletekből, hogy egy 10 perces monstrumot csaptak a lemez végére, ami így is mindösszesen 43 percben repít el minket a jövőbe. De ne feledjük, lesz itt folytatás, méghozzá 2015-ben, amit ezek után kíváncsian várok.

Pontszám: 8