Bloodbath: Grand Morbid Funeral

írta Hard Rock Magazin | 2014.12.15.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Peaceville

Weblap: http://www.bloodbath.biz

Stílus: Death metal

Származás: Svédország, Anglia

 

Zenészek

Nick Holmes – ének
Anders Nyström – gitár, vokál
Per Eriksson – gitár
Jonas Renske – basszusgitár
Martin Axenrot – dob

Dalcímek

01. Let the Stillborn Come to Me
02. Total Death Exhumed
03. Anne
04. Church of Vastitas    
05. Famine of God’s Word
06. Mental Abortion
07. Beyond Cremation
08. His Infernal Necropsy
09. Unite in Pain
10. My Torturer
11. Grand Morbid Funeral

Értékelés

A Bloodbath titka szerintem egyszerű: ez az együttes attól jó, hogy a tagoknak nem a death metal a fő profiljuk. Ezek a kiváló zenészek a saját anyabandájukban történő munka után egy kicsit kiengedik a gőzt, és együtt hódolnak közös szerelmüknek, az old school death metalnak. Megőrülnek, hogy a sok finomkodás után végre odaállhatnak, és letéphetik az emberek fejét. És piszkosul jól csinálják!

A svéd szupercsapat most pár év kihagyás és egy DVD után mászik ki ismét a sírból, egy új és sokak meglepetésére szolgáló énekessel, Nick Holmesszal a mikrofonnál. A ’Grand Morbid Funeral’-on sem bújnak ki a bőrükből, a jól kitaposott úton járnak tovább, de ettől a zenekartól meglepő is lenne, ha hirtelen nekiállnának dubstepet játszani női énekkel. Ettől függetlenül első hallásra nem nagyon fogott meg ez a lemez. Tetszett, tetszett, de ilyet már hallottunk sokkal jobb kivitelben is. Aztán szépen lassan kezdte magát megmutatni az anyag – ez az egyik ismérve az igazán jó muzsikáknak: vagy azonnal földhöz vágják az embert, vagy szép lassan tárulkoznak fel, rétegről rétegre.

Az új lemez hangzásában a vájtfülűek felfedezhetnek apró változásokat az előzőekhez képest, de a Bloodbath zenéje továbbra is a kásás, dobozszerű és pincemélységűre hangolt atmoszférákban mozog. Számomra nagyon élővé tette az élményt, mintha csak egy minőségi koncertfelvételt hallgatnánk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Borzasztó mozgalmas dallamokat és számokat sikerült írniuk, melyeknek tetemes részét természetesen a gitárok közvetítik. Az album élvezeti értékén rengeteget tud emelni, ha az ember külön figyeli gitárokat, igaz, hogy ennek sajnos a dobok látják a kárát. Annyit hozzá kell tennem, hogy akármennyire is szeretem ezt a zenekart, egy idő után fárasztóak tudnak lenni a thrash stílusú dobtémák, amik ezen az albumon is rendesen túl vannak tolva, de hát ez az old school, nincs mit tenni. Csak elszomorodik az ember, amikor egy death metal anyagon 5 számot kell várni egy jóízű blastbeatre. Mindenesetre Martin Axenrot igazán tisztességes munkát végzett a dobok mögött, külön poén volt meghallani, amikor helyenként egy az egyben Opeth-nótákból átvett díszítéseket alkalmazott.

A lemez dallamvilágáról nehéz szemléletesen nyilatkozni, ezt egyszerűen hallani kell. Minden egyes gitárdallam alattomos kígyóként kúszik be a hallójáratokba, az egész albumból dől a rothadás. A dalokon belül rengeteg szín és ötlet bukkan fel, a tagok nem féltek egy kicsit progresszív módon állni a zenéjükhöz, így sok meglepő tempó- és hangulatváltás is bekerült a számokba. Vicces elképzelni a sok rajongót, amint majd egy nyári fesztiválon pogóznak 10 másodpercet, aztán lassú fejrázás 5 másodpercig, aztán megint pogó, majd pislogás a gitárszóló közben, mindezt egy számon belül többször is. De azért tény, hogy rendkívül sok ízes, csűrdöngölős táncdallam került föl a lemezre, amelyek megmozgatják majd az embereket, viszont az album tökéletesen alkalmas elmélyült hallgatásra is. Ez pedig egy újabb piros pont.

A szövegek szokás szerint tocsognak a vérben és a belsőségekben, minimum egy pszichiátriai beutaló jár érte (nem vicc). Feltételezem, hogy aki ezt az együttest ismeri, annak a gyomra fel is van erre készülve, de még így is belefutottam olyan sorokba, melyek még az én sok horrorfilmet megélt idegrendszeremnek is betették a kaput. Túl lehet lőni a célon.

Mindenképpen szeretném kiemelni a Church of Vastitas méltóságteljesen lépkedő doom metal fergetegét, vagy mondjuk a Mental Abortion (mi van?) dupla gitárszólóval megspékelt zúzdáját, de szinte minden számban lehet találni emlékezetes pillanatokat. Az album egyértelmű csúcspontja a címadó – ez a dal egy szörnyeteg, egy fekete lyuk: teljesen magába szippantja az embert változatos hangulataival és eszeveszettül súlyos riffjeivel. Csillagos ötös.

Pontszám: 8.5