Colosseum: Time On Our Side

írta Bigfoot | 2014.12.08.

Megjelenés: 2014

Kiadó: RUF

Weblap: http://www.temple-music.com

Stílus: Progresszí­v rock/jazz-rock/blues

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Chris Farlowe - ének Dave "Clem" Clempson - gitár, ének Dave Greenslade - Hammond-orgona, vokál Barbara Thompson - szaxofon Mark Clarke - basszusgitár, ének Jon Hiseman - dob
Dalcímek
1. Safe as Houses 2. Blues to Music 3. The Way You Waved Goodbye 4. Dick's Licks 5. City of Love 6. Nowhere to Be Found 7. You Just Don't Get It 8. New Day 9. Anno Domini 10. Morning Story
Értékelés

Négy évvel ezelőtt már eltemettem őket, hiszen akkor azt mondták, többet nem turnéznak. Ezt megelőzőleg pár évvel, Chris Farlowe-val cseverésztem telefonon, aki kategorikusan kizárta, hogy új Colosseum-dalok fognak megjelenni. 2014 őszén aztán minden megváltozott. Turnéra indultak, írtak kilenc új dalt, és kiadták a csapat újjáalakulása utáni harmadik lemezét. Hogy ez miért alakult így, azt elmeséltem a múltkori koncert beszámolójában.

Míg az előző két album (’Bread & Circuses’, ’Tomorrow’s Blues’) modernebb megszólalással, de folytatta a korai irányadó Colosseum-albumok zenei világát bluesokkal, jó kis hangszeres tekerésekkel, ez a mostani más muzsikát kínál. Nem harap, nem teker, más az arculata. Nincsenek süvítő szólók, nem virgáznak a muzsikusok: olyan nyugis, nem a rock, inkább a jazz dominál végig. Persze az igényszint most sem alacsony, a legapróbb részletekig megtervezték a szerzeményeket. Kellemesen lazán indul a Safe As Houses-zal, Dave Greenslade elegáns orgonariffje az alap, Jon Hiseman kifejezetten szellemes ritmusképletei is nagy szerepet játszanak. Blues To Music – már a címe is önmagáért beszél. Blues ez ízig-vérig, Farlowe Ana Gracey-vel, Hiseman és Barbara Thompson lányával adja elő kiválóan – nagyszerű hangja van a hölgynek. Ez sem őserejű, hanem elegáns, légies – nem olyan, mint a Stormy Monday!

Szép a Dick’s Licks, emlék a tíz évvel ezelőtt elhunyt Dick Heckstall-Smith-nek, sajnos nem hozza rám a katarzist. Kicsit ódivatú jazznóta, pár rockos csípéssel nyakon öntve. Hiseman akár a dobsöprűket is elővehetné. Ilyen a City Of Love is, változatlanul a nem megszokott mederben folynak az események.

Végigmehetek az összes dalon, ugyanezt a lazaságot tudnám írni minden egyes felvételről, azonban nekem hiányzik az a bizonyos őserő, a tempó, a virtuóz hangszeres játék, a legfőbb komponens. Nincs izgalom, csak öregesen galoppozó nóták, amikből azért el kell ismerni, süt belőlük a profizmus. Nem hallom a progresszivitást, vitalitást, a végére kifejezetten befullad az egész a sok lassú, halk témától. Farlowe a háttérbe vonul, Mark Clarke és Clem Clempson uralkodik az ének frontján, érdeklődésem pedig a mélyponton. Az utolsó szerzeményben felharsan egy nagy ívű dallam, mint régen, talán a cím is erre céloz: Anno Domini. A varázslat ezúttal is elmarad. De a hangzással sem tudok megbékülni: szép, tiszta, minden szól, csak ez nem hasít úgy az elevenembe, ahogy náluk megszoktam. A végére odapakoltak egy koncertnótát, egy jól ismertet, Jack Bruce-tól a Morning Storyt, de ez sem úgy szól, ahogy kellene.

Többször elméláztam azon, hogy más irányba akartak továbblépni, vagy nem tudják tartani a lépést azzal a fajta zenével, amellyel beírták magukat a zene egyetemes történetébe. Ha a két héttel ezelőtti bulit veszem alapul, egyre inkább a második tézis felé hajlok. Nem tudom mire vélni az album optimista címét.

Pontszám: 6